Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól.

Egy pocsolyába zuhant.

Ekkor állt föl a Krol-ra hasonlító.

Rámvetette magát. Birkózni kezdtünk. Ledöntött a homokba. Minden végtagjával kegyetlenül szorított. Arcomba csapódott a lihegése. Hirtelen olyan fájdalmat éreztem, mintha nagy tömegű viz nehezedett volna mellemre, s én egy medence alján fekszem, fuldokolva. Hatalmas rántással kiszabadítottam a karomat, s hajába kapaszkodva vállam- hoz csaptam a fejét.

Ököllel kétszer arcomba vágott.

Éreztem nyelvemmel a vér sós ízét. Azán elengedett. Fölálltam, s olyasféle mozdulatot tettem, mintha jelezném, „hagyjuk abba, nincs ennek semmi értelme.” Lehajoltam, hogy lepucoljam a homokot a nadrágomról.

Ekkor lendült a lába. Az ólomnehéz, hasított-bőr bakancs. A rúgást nem is éreztem. Csak erősen szédültem. Leestem a földre. Lenyeltem egy jó adag vért, ami nyállal keveredett össze a számban, s valami megkarcolta a torkomat... mint mikor az ember egyben lenyel egy tablettát.

Önkéntelenül előretoltam a nyelvemet. Úristen! Nem voltak elől fogaim. Csak egy lyuk. Tátongó űr. Utolsó erőmmel fölugrottam, s üvöltöttem:

— Kirúgtad a fogaimat! Te szemét barom! Rohadékok!! — Hangosan sírtam, piszkos kezemmel szétmázoltam arcomon a vért, a nyálat, a könnyeket. Éreztem percről-percre a megsemmisülést. Gyerek voltam, hőzöngő, visszaütni nem tudó, taknyos gyerek. A srác csak annyit válaszolt, hogy „a kurva anyámnak húzogassam a haját”.

Mikor magamhoz tértem, ugyanott feküdtem, ahol a rúgás leterített. Homokkal volt tele a szám. Ujjammal megpróbáltam kipiszkálni, nehogy megfulladjak. Aztán közel hajoltam a földhöz, hátha megtalálom kirúgott fogaimat, visszaragasztatom, de micsoda marhaság ... már ... már emlékeztem ... igen! Lenyeltem a fogaimat! Akkor éreztem a karcolást a torkomban! Mit csináljak most? így nem lehet tovább élni. . . fogak nélkül, húsz évesen, hogy mosolygok a lányokra? Hogyan állok a főiskola zsűrije elé? Meg kell hall- ni. ..! Most nyomban, még mielőtt visszahőkölnék a gondolattól... de hogyan ... hiszen gyáva vagyok, nem mertem visszaütni; sovány vigasz, de nem is tudnék ÜTNI... az fáj,... éreztem mennyire fáj.

Lassan gurult felém egy tehervonat. Tolatott.

A sínek felé kúsztam. Aztán győzött bennem a bosszúvágy, láttam magam előtt, ahogy a műhely közepén megállítom a fickót, s arcába csapok, minden erőmmel.

Miért én haljak meg?

Tovább élek. Lesz esélyem ... mire ...?

Nem tudtam ott tükörbe nézni. Pedig szerettem volna látni magam, megtudni, milyen vagyok így, tönkretéve, sárosán, mocskosán.

Miután visszaandalogtam a műhelybe, Kovács nézett rám bamba arccal, bólogatva.

— Mi történt veled haver?

— Elestem — mondtam rövid, meggyőző hangsúllyal. Aztán erőltetetten mosolyogni kezdtem, Kovács észrevette számban a tátongó lyukat, mert szája szögletében apró fintor rajzolódott.

— Megvertek haver. így nem lehet elesni. . . Biztosan megint okosabb voltál valakinél.

— Kuss!!! Fogd be a pofád ...! — ordítottam, s kezem ökölbe szorult.

Pista bácsi egyetlen fogát villogtatva vigasztalt. Undorodva néztem végig a mosolygó arcokon. S akkor jött az üzem vezetője. Fölkísért az irodába.

— Mit csinált már megint? — kérdezte, s hellyel kínált.

— Semmit. Leestem a lépcsőről, orrba vágott a korlát. Ennyi az egész! — válaszoltam ingerülten.

— És az az öt piszkos, vöröses ujjnyom a nyakán, az micsoda?

Megtapogattam magam, hogy élek-e még ...— mondtam legyintve, némi szarkazmussal a hangomban.

28