Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

Birkózni kezdtünk. Lassan mindegyik sátorban fény gyűlt, s a nyaralók gyűrűje vett körül minket. Hadonászó árnyékunk félelmetesen megnőtt, ahogy fölkenődött a sátrak oldalára.

Arra már nem emlékezett egyikünk sem másnap reggel, hogy miként választottak szét bennünket, de mi tiszta fejjel, harag nélkül ébredtünk. Éhesek voltunk. Elmúlt dél, elindultunk a Pántlikába, hogy a reggelit egybekössük az ebéddel.

Itt a pincérnő búcsúzott tőlünk, lejárt az ideje, elmesélte, hogy joghallgató az egyetemen, harmadéves.

Vörösbort rendeltem, megkértem, üljön le asztalunkhoz, töltöttem neki, és kifakadtam. Talán túljátszott keserűséggel adtam elő, hogy a gyárban kell dolgoznom, mikor érzem, hogy színész vagyok, s nem értem, miért nem lehetek az, mikor arra születtem, hogy másokat fölvidítsak, vagy depresszióba sodorjak, miért nem adják a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené? Kovács persze megjegyezte, „haver, azért te nem vagy császár”, s a joghallgató fölszolgáló hölgy sem nagyon értette hogy mit akarok. Csak nézett értetlenül. Úgy látszott, mintha valamely más csillagrendszer idepottyant utasát hallgatná, annyira nem érti, mit beszél. Elmondta, hogy munka mellett nagyszerűen marad ideje a tanulásra, s hogy bizony évek hosszú gyötrelme végül is meghozza majd a gyümölcsét, csak dolgozni kell, végtelen szorgalommal, éjt nappallá téve...

De mit csináljon a művész? A született művész? Kinek génjeiben már a szülőszobában ott lappang a „szent őrület”?

Erre a szóra, hogy művész, értetlenül bámultak rám, mindketten. Hiszen egy művész nem dolgozik gyárban! Egy művész nem beszél eltorzult jazz-nyelven, s legfőképp nem haverkodik a Kovács-félékkel! Ha tudták volna, hogy mindezeknek az ellenkezője, ha nem is tény, de valóság. . .

Megebédeltünk, s elmentünk a városka szélén lévő, a tóra néző teraszra, mert ott mindig jó kávét főztek, s alátét sem kellett. Rágyújtottunk, kortyolgattuk a kávét. Észrevettem, hogy az alattunk húzódó úton sétál a gyári sátorkölcsönző főnöke, s „új” menyasszonya, a vasorrú bábára inkább hasonlító özv. Herrerné. Lekiabáltam nekik, hogy legyenek a vendégeink. Rendeltem még két kávét, egy kólát, sört.

— Na, hogy telnek a napok? — kérdezte álérdeklődéssel a férfi.

— Vidáman. Isteni ez a pihenés. A koszos gyár után — válaszoltam érdektelenül. Özv. Herrerné a férfi felé fordult, s úgy beszélt hozzá, mintha nem tartozna ránk, amit mond, pedig nagyon is ránk tartozott.

— Borzalmas ez az egész. így elintézni azt az életerős embert!

— Hát igen . . . Iszonyú munkát végzett az az asszony.

— Mi történt? Kicsoda . . . mit csinált? — kérdeztem egészen közel hajolva hozzájuk.

— Ja, te még nem is hallottad? — kezdett hozzá a férfi, mintha viccet mesélne. — Meghalt a Mezőhegyi Jancsi. Biztos ismered, ott dolgozott.. .

— Haverom volt!! — Fölugrottam, s megráztam a gallérját. Aztán bocsánatot kértem.

— Meggyilkolták...— sóhajtott Herrerné. — Az élettársa és a mostohafia.

— Be volt rúgva, akkor este — folytatta az ijedtség után magához tért férfi. Már aludt, amikor az asszony és a fiú levették a tűzről a lobogó vizet. Leöntötték az alvó Jánost.

— Mi? — kérdeztem sápadtan. Nem jött ki más szó a torkomon.

— Úgy, ahogy mondom! Leöntötték! Aztán az asszony, a biztonság kedvéért átvágta a torkát a konyhakéssel.. . borzasztó.

— De miért? Józsi, mit szólsz ehhez — Kovács maga elé meredt, szótlanul ült. Csak annyit mondott, amolyan népi bölcsességgel, hogy „Isten nem ver bottal”. Tudtuk mindketten, hogy verte az élettársát és a mostohafiát, ha ivott.

De ilyen kegyetlenül meggyilkolni...

Két nap múlva megint a gyárban voltunk. Mezőhegyi Jancsi satupadját fekete vászon takarta, rajta pár szál sovány virág emlékezett. Döbbenten néztük. Éreztem, égnek a szemeim. Aztán sírtam, ott, a satupad szélén, ahol mindenki látott. De nem szégyelltem magam.

26