Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

Reggel a hódító hőségben tüsszögve ébredtünk. A nap javában benne járt a délelőttben. Fürdőzőktől pezsgett a víz. A stég szinte behajlott a napozók tucatjaitól. Csak mi voltunk hófehérek. Amerre mentünk, éreztük, hogy mosolyognak. Rövid napozás után korogni kezdett a gyomrom, tüsszögésemet az erős napsütés némiképp „kihúzta”.

Elindultunk a kisváros egyetlen vendéglője felé. Pántlikának becézték az ottaniak. Késő estig cigányzene biztosította, hogy az asztal túloldaláról már ne értsem Kovács szavát. Rántott májat rendeltünk, hozzá habos, csapolt sört, s lopva vetettünk pillantásokat a le-lehajolgató pincérnőkre. Ebéd után úszni mentünk. Illetve mentem, mert Kovács pár méter után majdnem segítségért kiálltott a derékig érő vízben.

Áldott pihenéssel teltek a napok. A Pántlikában mindennap ugyanaz a pincérnő szolgálta föl az ételt. Szóba elegyedtünk vele:

— Nehéz ez a meló, ugye? Egész nap ez a rohangálás. .. — kérdeztem némi zavartsággal a hangomban.

— Meg lehet szokni — válaszolta röviden a nő. Sovány volt, talán az arca keltett szimpatikus benyomást.

Asztalunkhoz három lány kéredzkedett. Németül beszéltek. A Pántlika előtt parkoló kis Renault farán ovális matricán „NL” felirat foszforeszkált, amiből következtettem, hogy a lányok hollandok.

Megböktem Kovácsot.

— Jó csajok mi? Hollandok.

— Tudsz hollandul? — kérdezte ártatlanul buta arccal Kovács.

— Nem hallottad, hogy németül beszélnek?

— Mért, haver, németül tudsz? — ... erre már nem válaszoltam.

Aztán valahogy szóba elegyedtünk a lányokkal, mint az már szokás, leírtuk egymás címét, jobb híján a cech hátuljára, valamit beszéltem a futball csillagairól, fölsoroltam egy csomó várost, hogy tájékozottságomat bizonyítsam előttük, hátha ettől szimpatikusabbá válók, elismerően nyilatkoztam, hogy a világ legnagyobb kikötője Rotterdam maga, ebben a kis Hollandiában. A híres, tengeröbölből gáttal leválasztott tó az Ijsel, a szélmalmok és tulipánok tiszta királyságában. Akár egy Grimm-mesében.

Elkísértük őket a nemzetközi táborig, ahol a portás természetesen nem engedett be bennünket, s mi szitkozódva elindultunk hazafelé. Az úton Kovácsot faggattam földrajzi tájékozottsága felől, de miután állította, hogy az NDK fővárosa nem más, mint New York, elment a kedvem a további érdeklődéstől. Mire a táborba érkeztünk, én magam sem voltam tisztában a földrészek hollétét illetően, belső vetítővásznamon Dél-Amerika ismét Nyugat-Afrikához sodródott, a Balaton tengerré terebélyesedett, s a kisváros egyetlen mólója hamburgi szárazdokknak tűnt.

Másnap születésnapom volt. Szent István, Alkotmányunk, az Új Kenyér napja. Gyermekkoromban mindig azt hittem, valahányszor megláttam a meg-meglibbenő zászlókat, hogy miattam vannak a házak orrán, az utak fölött.

Jól berúgtunk az ünnepen. Egymást támogatva, szinte gurulva tettük meg az utat a hegyről a kikötőig.

— Utoljára akkor rúgtam be ilyen alaposan — nagyot csuklottam — amikor . . . szilveszterkor ... a gyárban . . . négykézláb dzsaltam a műhelyig . . . hihihi. . . szar lehet a kutyának ilyen közel a földhöz.

Kovács beszélni sem tudott, csak bólogatott busa fejével. A táborba érve kissé kijózanodtunk. A sátrunknál álltunk, mikor Kovács hirtelen nyakamhoz kapott, s letépte az ezüstláncon lógó, corpusos ezüstkeresztemet. A térdig érő gaz azonnal elnyelte féltve őrzött kincsemet.

Nem tudtam fékezni indulataimat.

Zsebembe nyúltam. Kinyitva húztam elő zsebkésemet.

Feléje szúrtam.

Kovács félreugrott, s kirúgta kezemből a kést.

— Megöllek, te nyomorult!! — ordítottam vérbe borult szemekkel.

25