Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 2. szám - Mátyás István: Lengyel József: Szembesítés
oldalas naplóját, és a világban már évek óta ismert regényét, a Szembesítést. (Talán elérkezett már az ideje annak is, hogy az idehaza zárt kiadásban kiadott könyv szabályosan is megjelenhessék . . .)” A noteszekből, a naplóból elszórtan jelent meg egy-két részlet, hetilapokban, folyóiratokban. Hiszem, közzé kellene tenni az egészet (megfelelő jegyzetekkel, eligazító kísérőtanulmánnyal akár), s nemcsak a kutatóknak. A regény is sokkal előbb kellett volna, hogy a kezünkbe kerüljön; megborzongat a belegondolás, másfél évtizede mi mindent megváltoztathatott volna a gondolkodásban, a szemléletben néhány ilyen és más jellegű (gondolok például szaktanulmányokra) munka közzététele. Merthogy most, bő fél évtizeddel a marcali tanácskozás és közel másfél évtizeddel az írói műhelyből kikerülés után „szabályosan” is megjelent a Szembesítés, a Magvető Könyvkiadó Rakéta regénytár sorozatában. Hadd másoljak ide a Marcaliban tartott tanácskozás egy másik felszólalójának, József Farkasnak a tanulmányából is egy részletet! „E mű alcíme: A regény egyetlen kulcsa: a kor. Ebben az alcímben Lengyel József kifejezésre juttatja azt a meggyőződését, hogy e műve, amely abban az állapotában, ahogyan azt 1974-ben kezéből kiadta, olyan formában, hogy egyes figuráinak megnyilatkozásait akkor félreérthetőnek ítélték, és félve a félremagyarázásoktól, a könyv nem kerülhetett kiadásra, valamikor, amikor történelmileg megérik arra az idő, az olvasóközönség kezébe fog kerülni.” Ezek szerint most érett meg történelmileg az idő. A szembesítés 1974 helyett 1988-ban megjelenve Az Arbat gyermekei. A tréfa, a Doktor Zsivágó, egy nemrég kiadott Kun Béla-életrajz, az egyik Sík Endre-könyv és hasonlók útját járta (illetve hosszabb ideig nem járta), így vagy úgy. Miért örülök mégis szinte kimondhatatlanul a megjelenésének? Mert örülök! Azért, amit Major Ottó megfogalmazott: „. . . egységes és megbonthatatlan egész az életmű is.”. Ennek az életműnek pedig egyik nagyon fontos része a Szembesítés. Gondolatilag is, minőségileg is. Azzal a Banicza Istvánnal találkozhatunk benne, immár a moszkvai magyar követség első tanácsosaként, az 1940-es évek végén, akit a Trend Richard vallomásai és az Újra a kezdet című Lengyel-kisregényekben már megismerhettünk. Őt keresi fel Lassú Endre, az író alteregója, hogy segítségét kérje a Magyarországra való hazatéréshez. Korábban, az illegális mozgalomban, dolgoztak már együtt. Banicza náci, Lassú sztálini táborba került később. A Szembesítés kettőjük párbeszéde, s mindegyiküknek az önmagával folytatott belső beszélgetése is, hogyan értékelik a megtörténteket, s miképpen képzelik, a pillanatnyi helyzetből és az átéltek adta tanulságokból kiindulva milyennek látják a jövőt, a foytatást. Ez a Banicza az a korábbi könyvekből megismert Banicza, ami tisztességét, emberségét, tartását illeti. De egy kicsit mégsem az már, ameny- nyiben jóhiszeműséggel és a maga becsületességével hisz az adott magyarországi vezetés terveiben, tetteiben, hirdetett eszméiben. Ez a Lassú ugyanaz a Lengyel József, ugyanaz a táborba zárt, kényszerlakhelyre költöztetett, aki volt az Igéző ciklusának legjobb elbeszéléseiben a Kicsi, mérges öregúr ban, magában az Igézőben, az Elejétől végigben és a többiben. Az a Nekeresdi György (az író másik alteregója), aki az Elejétől végig című elbeszélésben így fogalmazott: „Az Ivánok vannak többen, a jók és erősek, akiknek testmeleg embersége védett, Ők erősödnek egyre. Lassabban, mint szeretném, és mégis, bevallom, gyorsabban, mint hittem . ..”. S az elbeszélés végén: „Ezzel búcsúzom a termő és teremtő embertől, földig érő meghajlással, én, Nekeresdi György. Akármi akárhogy lesz.” A koncepciós perek idején és légkörében, 1938-ban Lengyel Józsefet is letartóztatták Moszkvában. Vizsgálati fogság, majd munkatábor a szibériai norilszki körzetben. Sok év után szabadulva a táborból kijelölt kényszerlakhely: egy kis falu a szibériai erdőség mélyén. Csak 1953-ban lett teljesen szabad ismét az író, s rá két évre térhetett haza. Sorra jelentek meg jobbnál jobb novellái, elbeszélései, az említett két regény és más könyvek. Mind megélt, megszenvedett, vérrel-verítékkel-sugaras örömmel született írás. Nem életrajzi írások, ez ellen az író is joggal tiltakozott, hanem irodalmi alkotások. Ám életrajzi indíttatásúak, s ugyanannyira kor-indíttatá- súak is. Legkidolgozottabban az emberi helytállás magasztosságáról, saját emberségünk vállalásáról szólnak. Mint az emberhez legméltóbb magatartásról. Ide kívánkozik néhány sor az író Ars poetica című feljegyzésfüzéréből: „A fő kérdés és a fő téma: mi tartja életben a reményt? Erre a végtelenül nehéz kérdésre feleletet ád minden ember — avval, hogy él. De felelni kell azzal is, hogy eszmél.”. Ebbe a sorba illeszkedik a Szembesítés, az életmű-egész egységében szemlélve. Mi tartja életben a reményt? Erre a maga fogalmazta kérdésre válaszol az író ezúttal is, a könyv egészével. Lassú egy Moszkvához közeli faluból, kijelölt kényszerlakhelyéről „lopódzik be” a városba, hogy a követségen dolgozó volt elvtársát megkérje, egyengesse hazavezető útját. A városból kitiltották, ha elkapják, újabb évekre visszakerülhet egy távoli táborba. A közvetlen beszédet utánzó stílus remekül érzékelteti a félelmet és a szükség 94
