Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (A szentlélek karavánja - Illyés Gyula könyve; Új évszázad elé - Képes Géza verseskönyve; Tegnapi önismeret - Fonod Zoltán könyve)
lanul a kristálytiszta áttekinthetőség; a többszörös lírai áttételektől, az érzések szublimált kifejezésétől tartózkodik. „Úgy lüktessen a vers, mint lüktet a szív meg a szó” — mondja egyik versében. Elképzelései szerint — fordította prózába Képes Géza elképzeléseit Rónay György — „legyen a versnek ,értelme’; ne lágy legyen és érzelmes, hanem olyan keményen formált, mint a vas; zenéből elég a legszükségesebb, s akkor is legyen ,érces’; a vers ne tapadjon a földhöz, hanem jelezzen ég és föld között, s a mindenség egy-egy darabját ragadja meg mohó csápjaival.. így, ilyen elképzelésekkel formálja a verset még mindig Képes Géza. Boldog ember lehet: bizakodóan lépdel az új évszázad elé. Verseivel akkor is, az új évszázadban, az új évezredben is szeretnénk találkozni. Tegnapi önismeret Fonod Zoltán könyve Keserűen panaszolta sokszor Fábry Zoltán, mennyire keveset tudunk a vox humana irodalmáról. Ma már derűsebben szólhatna: a csehszlovákiai magyar irodalom érdemes művei átléptek a szűkebb határon, s a szakirodalom, a kritika és az irodalomtörténet is gonddal ügyeli a létezését. Bár még ma sincs teljes szintézis a csehszlovákiai magyar irodalom majd hetvenesztendős útjáról, de egyes szakaszairól, számos kérdéséről már érvényes könyvek, tanulmányok beszélnek; Turczel Lajos, Csanda Sándor, Rákos Péter, Koncsol László, Szeberényi Zoltán, Zalabai Zsigmond és Görömbei András vonatkozó írásaiból már-már teljes képünk lehet az újrakezdések irodalmáról. Fonod Zoltán új könyve, a Tegnapi önismeret, szintén a szlovákiai magyar irodalomtörténetet gyarapítja. A szerző neve a közírásból, a publicisztikából már jó harminc esztendeje ismerős; kezdő újságíróként Fábry Zoltántól kapta az első biztatást. Fábry Zoltán volt az induló Fonod Zoltánnak a nagy példája. A „protestáló hit” és „küldetéses vétó” olyan képviselőjét látta Fábry Zoltánban, aki „utat talált az élet nagy kietlenségében is az Emberek szívébe.” Fonod Zoltán ilyen mértékre tekintve vállalta a „hihetetlen gyorsasággal változó” hétköznapoknak a tollal való szolgálatát. A második világháború után az ő nemzedékére várt az újraindulás, a harmadszori újraindulás nagy feladata. Az alapozás roppant munkájában Fonod Zoltán a közírást vállalta; a csehszlovákiai magyarság szellemi életét, az együttélés kérdéseit fogalmazta. Tudta, vallotta Novomesky igazát: az író munkáját nagy hatású üzenetté csakis az élethez és az emberhez fűződő őszinte és igaz kapcsolat fokozhatja. Ez a kapcsolat még az újságírói munkát is a történelem másodpercmutatójává teheti. Ezért lehettek Fonod Zoltánnak még „napi használatra” szánt publicisztikai írásai is irodalmi értékűek: a nemzetiségi kultúra leltározásra érdemes darabjai. Már az újságírói feladatokat vállaló Fonod Zoltánnak is az irodalom volt a legkedvesebb területe. Az irodalmat nem csak esztétikumnak tekintette, de életnek; az élet részének, „a történelem terhelése alatt”. Az irodalomtól elsősorban „az életigazságok megidézését, a küzdelem, a munka, a helytállás, hősiesség és elbukás, siker és kudarc megannyi bonyolult, sokrétű és sokszínű igazságainak” az ábrázolását várta, úgy gondolván, hogy „az élet kis és nagy igazságait, s a kor szellemét a maga erkölcsi és etikai felelősségével... a művészetek közül elsősorban az irodalom képes kifejezni.” Ezért is készített interjúkat — már újságíróként — Veres Péterrel és Novomesky vei, volt látogatóban Egry Viktornál és Turczel Lajosnál és a Szervátius családnál, írt tanulmányokat Adyról, Móriczról, Sturról, Válek- ről, s mutatta fel kortársai, Dobos László, Duba Gyula, Cselényi László, Gál Sándor megjelenő könyveit. Az újságírás, majd a könyvkiadó munkása már a kritika, az irodalom- történet feladataival is birkózott. 90
