Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (A szentlélek karavánja - Illyés Gyula könyve; Új évszázad elé - Képes Géza verseskönyve; Tegnapi önismeret - Fonod Zoltán könyve)

Ezért folytathatja irodalomtörténészi munkásságát olyan eredményesen. Az újságírás, a szerkesztés robotjától szabadulva az irodalomtörténet, a sajtótörténet, a nemzetiségi örökség kérdéseivel foglalkozik Fonod Zoltán elmélyülten; a közéleti szolgálatban felfokozódott problémaérzékenységgel. Módszerét találóan mondja a pályatárs Szeberényi Zoltán „mozgó irodalomtörténetnek”: Fonod Zoltán harmóniába ötvözi a publicisztika eszközeit a tudományos tényfeltárás és forráselemzés metodológiájával; tárgyát az esszé rugalmasságával és a tanulmány részletességével közelíti.

Fonod Zoltán, akárcsak nagy példája, Fábry Zoltán azt vallja, hogy „a múlt kikapcsolha- tatlan”. Vallja, hogy „a jelentős jövőt csak a haladó hagyományok megbecsülésével, ápolásával lehet eredményesen az irodalom és a nemzetiségi kultúra javára gyümölcsöztet- ni.” Könyvének címe — Tegnapi önismeret — is erre utal. Előrehaladni, fejlődni csak alapos és megbízható önismeret birtokában lehet; az egyénnek is, a közösségnek is. S e közösségi önismeret mindenekelőtt a történelmi folyamat és a kulturális hagyomány ismeretét jelenti.

Ezzel a meggyőződéssel vizsgálja Fonod Zoltán a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét. Higgadtan, mérlegelő méltánylással szól az örökös indulások és újrakezdések lázában élt írókról — így Győry Dezsőről, Vozári Dezsőről, Darkó Istvánról — akik „— kissé a Kőműves Kelemenek áldozatvállalásával — életüket építették bele abba az épületbe, mely a két világháború között a csehszlovákiai magyar szellemiséget jelentette.” E nehéz két évtizedet tanulmányozva Fonod Zoltán úgy látja: a csehszlovákiai magyar irodalom „akkor ért el eredményeket, amikor emberi valójának megmutatásával tudta a kisebbségi élet szemhatárát az egyetemes kultúra felé kiterjeszteni, s amikor bátran vállalta azokat a haladó eszméket, melyekért akkor még megvetés és üldöztetés járt.”

Gonddal veszi számba Fonod Zoltán a csehszlovákiai magyar sajtó hagyományait is. Nem feledkezik meg az olyan régi-régi elődről sem, mint az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó, amely 1780 januárjában indult Pozsonyban, s említi a Kazinczy —Batsányi és Baróti Szabó Dávid szerkesztette Magyar Museumot is, az első magyar irodalmi és kritikai folyóiratot, amely Kassán jelent meg, 199 esztendővel ezelőtt.

Fonod Zoltán, mint mondottuk, az irodalmat az élet részének, a történelem terhét is viselőnek látja, s így az irodalommal foglalkozva egy nemzetiség sorsáról, létkérdéseiről is beszél. Könyve legnagyobb fejezetében közös dolgainkkal, a nemzeti sajátosság, a történelmi tudat, a másság, az együttélés kérdéseivel foglalkozik; szlovák szerzők, Plevza, Colotka, Minac, Zvara gondolataira is építve. A magyar és szlovák történelemből azokat a szálakat keresi és erősíti, amelyek összekötnek, azzal a meggyőződéssel, hogy az érdekek közösségének az elve nem ellentétes a másság elismerésével; a nyelvi, kulturális hagyománybeli, szokásbeli eltérések tudomásulvételével. „A magától értetődő eltérések, különbözőségek tudomásul vétele lehet — írja — a kölcsönös tisztelet és megértés alapja, hogy tudat alatt se tápláljunk másokkal szemben — tájékozatlanságból, elfogultságból eredő — idegenkedéseket vagy ellenséges érzelmeket.” A másság, a nemzeti, nemzetiségi sajátosságok a természetes emberi jogok tárgykörébe tartoznak; a másság elismerése nem az ösztönös elutasítást, hanem „a tudatos megértést, közeledést, tiszteletet, türelmet hivatott elősegíteni.”

Fonod Zoltán könyvének, a Tegnapi önismeretnek, eme gondolatok adnak teljes jelenbeli érvényességet.

91