Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Szekér Endre: Végh György, a gonosz angyal

behívóparancsok rettentik, háborús hírek ijesztik. A bécsi tárgyalások, a „Mindent vissza! Erdélyt vissza!”-jelszó nem lelkesíti, megdöbbenve hall „Kassa bombázásáról”, mely ürügy volt a háborúba lépésre (s nem valóságos esemény, ahogy a suttogó pestiek terjesztették). Behívók röpködtek „sasként”, a SAS-behívók, szörnyű híradó-képeket lát Varsóról. A külső elsötétítéssel együtt a belső sötétség is növekedett Budapesten. A cenzúra hatalma kiterjedt: a külső, a rájuk parancsolt mellé társult a belső, a megfélemlítettségből adódó. „Csak egy nap a világ”-hangulat volt mindenfelé, ahogy a sláger szólt, és tudták, hogy „csak egyetlen perc az életünk, ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk”. Hitler-paródiát ír Auguste Corbeille-könyvének egyik részletében, a végső győzelemről, az ellenség túlsúlyáról is szólva. A „csodafegyverek” álhitét harsogják, a németek Moszkvát közelítik, az „újságmaszlagok” kábításáról ír. De ő tudja, mi az igazság, hall az újvidéki vérengzésekről, lefejti a háborús hírekről a hazugságmázat. Mind jobban megutálja a németeket, „mert a német csizmák végiggázoltak egész Európán”. Utálja gőgjüket, felsőbbrendűségüket, pökhendiségüket. S rajtuk keresztül elidegenedett a német szellemtől is, még Rilkétől és Hölderlintől is. De mint félig cseh, a Svejkek fajtájából, nem lázadt fel, nem lett forradalmár.

Végh György, a gonosz angyal — Budapest és szellemi életének rajongója volt. Hiába utazott el rövid időre nyaralni, hiába vágyott a csaknem elérhetetlennek tűnő Párizsba, igazán otthon csak Budapesten, a Városban érezte magát. A Belváros utcái, a Károlyi-kert hangulata, a Centrál kávéház vagy a Darling eszpresszó írói közössége volt igazi életeleme. Itt érezte jól magát. Gyakran megjelenik emlékezésében Tűz Tamás, a költő, sokszor találkozik Gerézdi Rabánnal, Hegedűs Zoltánnal, Somlyó Györggyel. Dolgozik a Vigíliánál, így sűrűn idézi Possonyi Lászlót, Just Bélát, Horváth Bélát. Uj barátja Urbán Ernő, a presszóban Király István várja, másutt meg Bárány Tamás, Thurzó Gáboréknál kifliket kap a péküzletükben, az egyetemen Horváth János előadására figyel fel. Baráti körét, szellemi kapcsolatait nyomon követhetjük a verseihez írt dedikációit, ajánlásait olvasva. A Hófútta pesti utcán című versét Hegedűs Zoltánnak ajánlotta, az Auguste Corbeille szonettjét Somlyó Györgynek, a Levél barátaimhoz címűt Birkás Endrének és Kulcsár Adorjánnak. Csaknem felsorolhatatlan az az írónemzedék, melynek tagjaival rendszeresen vagy alkalomszerűen találkozik, eszmét cserél, vitatkozik. Többször feltűnik az emlékezésekben Kemény Simon költő, aki Az Est-lapoknál dolgozott mint szerkesztő. Kosztolányi is nagyra tartotta Kemény Simont, akinek költészetében „mérték és érték karöltve járt”. Ő többször bölcs tanácsokkal látta el Véghet: „Végh úr, ahhoz, hogy Magyarországon valaki karriert csináljon, vagy buzinak kell lenni, vagy szabadkőművesnek, legalábbis neokatolikusnak, mindenesetre valamilyen politikai párt szekerét kell tolnia, hogy az magával cibálja. A ’szabad farkasok’ éhenhalásra, pusztulásra vannak ítélve. Ezt jól jegyezze meg”. Végh György keserűen tapasztalhatta Kemény Simon bölcsességének igazságát a saját pályája kapcsán is.

Szellemi kapcsolatait jól jelzik műfordításai is. Modern Orfeuszként kalandozik a régebbi és az újabb világlíra birodalmában. Szívesen tolmácsolja Verlaine, Apollinaire, Soupa- ult, Prévert, Cendrars verseit. Több Ungaretti, Montale, Quasimodo, Machado és Jimé- nez-verset szólaltat meg magyarul. Szereti Garcia Lorcát, Brechtet, Jeszenyint, Seifertet és Hughes-t. Műfordításkötetéhez fűzött utószavában vall a nagy hagyományú és magas színvonalú magyar műfordítás-irodalomról, a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc által magasra tett mércéről. Szól arról, hogy műfordítói felfedező útja, kalandozásai csak a hallálal záródnak majd le. A maga elveit úgy összegzi, hogy „a versnek magyarul kell hatnia”, tehát a műfordítónak az idegen versről kialakult élményét kell magyarul közvetíteni az olvasóknak. Olykor elárulja rokonszenvét, s még nagyobb szeretettel szólaltatja meg a mi Kosztolányinkhoz vagy Tóth Árpádunkhoz közel álló Jiménezt, például A sárga tavasz című versét: „S jött április: szórva kezéből / a sárga virágokat,- /sárga volt minden; a patak taréja, /sárga a völgy-mély, a dombhát,/ a kisgyermekek szomorú temetője, / s a park is, ahol valaha a szerelem élt”. Memoárregényét pedig időben távolabbi társait idézve zárja. Önmagát is „bölcs öregúrnak” nevezi, aki szereti a sztoikus gondolatokat.

91