Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

Aztán megtanítottak a svábok kötni. Kötöttem magamnak zoknit, szvettert. Ebből is csináltam pénzt.

Egy ősszel, amikor visszakerültem a lágerbe, teljesen legyengültem, elvesztettem a szemem világát. Csak alakokat láttam. Akkor adtak nekem sok vöröshagymaszárat. Volt egy orosz nő, akinek két lányát a németek elvittek, ő hozott nekem porcukrot a szememre. Azt mondta, ez meggyógyítja. Úgy fújták be kézfejről.

A kórházban kaptam kis lekvárt, meg vettem vérkonzervet is. így lassan magamhoz tértem. A vérkonzervet meg kellett főzni. Csakhogy ott nem volt mivel ízesíteni, nem úgy mint itthon, sertés vágáskor. Mégis nagyon jó volt. Mindig eszembe jutott nagyapám szava, aki ha otthon nem kellett valami, így mondta: - megállj, megeszed még egyszer a nyers tököt is. — így is lett. Megettük bizony a nyers tököt (marhatok), a nyers uborkával együtt, pedig mindig hasmenést kaptunk tőle.

Volt egy kilencujjú orosz, nagy magas ember, igazán rendes volt. Építkezett. Jártunk neki ezt-azt lopni. Még követ is. Teherkocsival mentünk neki segíteni. Mindig azt mondta, hogy hasaljunk le az autóba, hogyha ránk lőnek, el ne találjanak. Ő nem hagyott bennünket, ha jött hozzánk egy rohadt (alak). Hallottam olyant, hogy aki nem akart dolgozni, agyonverték, kiszúrták a szemét. Én ilyen helyen nem voltam.

Abrusnéval voltam együtt, idevaló. Mindig tréfálkozott, még ott is. Egyszer augusztus 20-án, Szent István napján azt mondja: Te, otthon most éneklik, hogy hol vagy István király. De kereshetnének már minket is, hogy hol vagyunk.” Vele aludtam a felső ágyon. Mi ott szerettünk aludni, mert ott sütött a villany, nem volt annyi poloska. Ő nyomkodta szét a hátamon a poloskákat. — Gyere — szokta mondani — a fürdőbe, mert rárajzoltam hátadra poloskavérrel Magyarországot.

Sokat nevettünk ezen.

Parkomóna nagyon sziklás hely volt. Itt a halottaknak a sírhelyet kirobbantották dinami ttal. A sírokat nem jelölték meg.

A legutóbbi lágerben, ahonnan haza is jöttem, legalább ezren voltunk. A férfiak többen voltak, mint a nők. A sváb férfiakból, akik mint mondtam, nem akartak dolgozni, sokan elperegtek (meghaltak).

Bennünk, magyar nőkben az oroszok megbíztak. Minket csak akkor kísértek fegyveresek, ha kértük. Előfordult, hogy út közben az orosz fiatalok belénk kötöttek. Ilyenkor aztán futottunk. Az egyik kolhozba' ugyanis földúton jártunk gyalog, ami 5-6 kilométerre volt.

Tüzelőt a lágerben télen sem kaptunk, ezért magunknak kellett hozni a bányából. Nagyon könnyű volt az, akárcsak a faszén. Nagy darabokat hoztunk magunkkal a hónunk alatt. Ahogy mentünk át a falun, a gyerekek, de a nagyobbak is, el akarták tőlünk venni. Ha ledobtuk, millió felé, porrá tört. Ha el akarták venni, földhöz vágtuk. Ha nem lehet a miénk, a tiétek se legyen! Nekik se volt, ezért akarták elvenni. Ők is nagy szegénységben voltak. Tapasztott faházakban laktak.

A láger szobákra volt osztva, egy-egy szobában 10-15-en voltunk, emeletes vaságyakon aludtunk. Első évben csak deszkán, később adtak szalmazsákot. Takarót nem, saját holminkkal takaróztunk. Pufajkát is csak az utolsó évben kaptunk. Ruháinkat lassan eladtuk. Később lepedőkből pótoltuk, amit kenyérért vettünk a manufaktúrából.

Az is előfordult, hogy az oroszok is becsaptak bennünket. A kézzel megdarált kukorica- liszthez fűrészport tettek, és úgy adták el nekünk.

Egy blúzért például öt borospohárnyi kukoricalisztet adtak. Ruháinkat általában kosztért adtuk el. Csak az új, magammal hozott kosztümöt adtam el 100 rubelért egy orosz tanítónőnek. Az anyja a kertészetbe járt dolgozni velem.

Engem a többiek nem szerettek vinni lopni, mert ha én ott voltam, mindig megfogtak bennünket. Egyszer elmentünk kukoricát lopni, és el is kaptak. Bezártak bennünket. Jött egy orosz katona, nyers kukoricát hozott, és azt mondta: - no, kusaty! Erőszakkal akarta, hogy együk. Akkor a kukoricacsővel megvertek bennünket. Nem is vittek többet lopni magukkal a többiek, de mindig adtak (a zsákmányból).

86