Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében
Lőrinc Hermina, Péter Erzsébet és én, mindig együtt voltunk. Mi mindenünket megosztottuk. Még egy karéj kenyeret is. Egyszer Vorosilovgrádba is bevittek bennünket fürödni, mert akkor még a lágerben erre nem volt lehetőség. Ott volt a kapuban egy szegény orosz öregasszony, sok kenyérhéjat adott, de tele volt szartúró bogárral. Kiszedtük és megettük. Mondta is Ambrusné (Péter Erzsébet): - látjátok, milyen jó, hogy ilyen kicsi vagyok, engem megsajnálnak. Végtelen huncut portéka volt. Oltást mi nem kaptunk rendszeresen. Nem tudom, kaptunk-e négyet a három év alatt. Mellbe adták. De nem is kellett. Olyan voltam, hogy itthon, hazatértem után alig egy héttel elmentem a bálba. Lötyögött rajtam a ruha. De mire vége lett, úgy kellett levágni rólam. Mindenem megdagadt. Apám bátyja adott mindennap fél liter bort, hogy rendbe jöjjek, újból menstruáljak. Október utolsó vasárnapja Krisztus király napja Serényfalván. Erről a nép, meg a pap is megemlékezett. Mise volt értünk, áldoztunk. Először sokan voltunk, de lassan elmaradtak. Most már nincs. De sokat elmondtuk, hogy akkor leszünk a legboldogabbak, ha egy fél liter zsírunk, meg egy kenyerünk lesz. Azokat a lánygyerekeket, akik soha nem voltak ki a családból, csak úgy elvitték, kicsaptak bennünket a nagyvilágba. Semmihez nem voltunk szokva. A család az védi a gyereket. A család azért család. Innen kikerülni... A kilencujjú tiszt, amikor jöttünk haza, autóval vitt bennünket a gyűjtőhelyre. Éjjel volt. Eltévedtünk. Elmentünk egy láger mellett, ahonnan ránk lőttek. Azt mondták, hogy abban Sztálin-ifjak vannak. Úgy lőttek ránk ... A kilencujjú kiabálta, hogy feküdj. Nem tudták, hogy milyen autó, de nem is kérdezték, csak lőttek. Három nap után vagoníroztak be bennünket. Mi Rahón keresztül jöttünk. Máramaros- szigeten voltunk egy hétig. Ez gyűjtőtábor volt. Itt már jobb koszt volt. Felerősítettek bennünket. Ott a tisztaságot nagyon megkövetelték. Azt mondták, akinek a fejében, ruhájában tetű lesz (a fertőtlenítés után), nem engedik haza. Innen Debrecenbe vittek. A dohánygyárral szemben voltunk. Ott kaptuk a három évi pénzt, fejenként 20,- Ft-ot, meg a papírokat. A vonatért nem kellett üzemi. Amikor felszálltunk a vonatra, voltak is megjegyzések, kik ezek a rongyosok? Nem tudták, honnan jövünk. Mi lányok, erről nem beszéltünk. Itthon, amikor visszamentem a téglagyárba, Kovács igazgató, aki járt falukra agitálni, hívott, menjek vele, és a gyűléseken mondjam, hogy milyen jó is a kolhozban, én ott jártam. Azt mondtam neki, hogy erről még álmomban se akarok beszélni. Hogy mondjam a jót, amikor azt soha nem éreztem. Azt akarta, hogy hazudjunk, milyen jó sorunk volt odakinn. Egymás között még néha beszéltünk róla, de társaságban soha. Nem mertünk. Elég volt a három év. Levelet halványzöld papírra gyakran írtunk, de egyetlen egyet sem kaptak meg itthon. Összeszedték és kidobták. Szüleimtől egyszerre kaptam három levelet, de már a hazajövetel előtt. Ma sem tudom, hogy honnan tudták meg a címemet. 1947 októberében jöttem haza. Édesanyám egy stampedli pálinkával kínált meg rögtön. Nagyon ízlett. Gondoltam is magamban, csak menne már ki, hogy megint ihatnék. Töltöttem is, de boros pohárba. Lehajtottam még két pohárral, de azt se éreztem, hogy ittam. Képes voltam evőkanállal megenni egy kiló kristálycukrot is. Édesanyámék nagyon vigyáztak rám, dugdosták előlem az ennivalót, mert hallottuk, hogy sokan jóllaktak, utána meg meghaltak. 87
