Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

A nyugdíjamba beszámították az időt, amit kint dolgoztam. 4500 Ft-os nyugdíjam van. Igencsak kevés.

Juhász Jánosné, Csapó Margit, született 1923. május 11.; Sajókaza, anyja neve: Nagy Mária. Serényfalva, József A. u. 13.

Legelőször a donbaszi szénbányában dolgoztam. 1945. március 15-én kezdődött, de csak három napig. Azért, mert az itthonról hozott csizmát egy tiszt levette a lábamról, és helyette tehénbőrből készült bocskort adott. Amíg bakancsot nem kaptam, addig nem is mentem le. Nagyon hideg volt, teljesen összefagytunk. Csak májusban vittek ki bennünket Libanba. Ez egy kolhoz volt. Ott dolgoztunk. Voltak ott svábok, szászok is, de ezek nem innen, hanem Romániából. Nagyon lusták, nem is tudtak magyarul. Mindig megverték őket, mert nem akartak dolgozni.

Tavasszal teherkocsival vittek ki bennünket ismét a kolhozba, mert mesze volt a lágertől. Reggel indultunk, 10 óra körül érkeztünk meg. Ott is maradtunk egész nyáron egy barakkban. Kapáltunk répát, uborkát. Itt is mindig éhesek voltunk. A csanát (csalán) összeszedtük, rossz konzerves dobozban megfőztük és megettük. De loptunk sárgarépát, meg mindent. A lopás veszélyes volt, de az éhség az szörnyű. Még a káposztapalántát is elvittük a zsebünkben, felvágtuk és megfőztük.

Egyszer jött velünk Léna, a nacsalnik nő, nézi a sárgarépatáblát, és azt mondja, hogy nem akar hajtani. Hát persze, hogy nem, mert megettük.

A kolhozban dolgoztunk egész őszig. Innen Parkomonára vittek, ez nem messze volt a Delta-bányához. Télen a bányában kellett dolgozni. Én fent dolgoztam, a csilléket kellett kiüríteni, jobbra, balra, és lentről teherautók vitték el a szenet. Ott dolgoztunk megint tavaszig. Akkorra nagyon legyengültem a sok éhezéstől. Hiába adták azt a sár kenyeret. Haza se jöttem volna, ha nem tudok kézimunkázni. A robbantó zsinórról lehúztam a tokot, olyan volt a drót, mint a réz. Ezt befűztem egy vastagabb varrótűbe és rózsaformákat kézimunkáztam belőle. Eladtam az oroszoknak. Az itthonról elvitt selyemruháim színes oldalvarrásait mind kibontottam. A manufaktúrából hozott kócokból kihúzogattam a cérnát, ezekből csináltam a rózsát. A bazárban eladtam 20 meg 50 kopejkáért. Mikor mennyiért. Ebből a pénzből vettem magamnak tejet meg mást. így tartottam fenn magam. Éjjel varrtam rendszerint. A lágerben égett a villany, hogy a poloskák ne jöjjenek elő. A kapuőr kislányának is csináltam szép kis hímzett ruhát, amiért aztán többször hozott nekem piskit. Felesége velünk dolgozott a kolhozban. A piskit kukoricából, házilag darált búzából csinálták kis olajjal. Palacsintasütőben sütötték meg. De nagyon aprók voltak, majdnem mint a pogácsa.

Esténként a kolhozmunka után tiszti konyhára is jártunk súrolni. Egy Szentkirályról jött, szlovákul beszélő, de magyar lány intézte el nekünk ezt a munkát. Őt az oroszok megértették. A tisztek kosztja jobb volt. Kaptunk belőle mi is. A kolhozban fizetést nem kaptunk, kenyérfejadagunk 50 dkg volt. A bányában 120 dkg. A bányában öt hónapig kaptam fizetést, de mi ezt nem szerettük, mert vissza kellett majdnem az egészet fizetni. De ha elveszett vagy ellopták, enni sem adtak. Éhen kellett kimenni dolgozni. Egy hónapban 20 rubel ha maradt, esetleg.

A kapuban mindig megmotoztak, semmit nem lehetett bevinni, ezért a lopott kosztot is meg kellett enni még odakinn.

A következő évben tavasszal nem a kolhozba vittek a bányából, hanem egy fatelepre. Parkomónához 10-15 kilométerre. Minden nap autóval. A fűrészgéphez vittük a fákat, amik a bányába kellettek. Itt a fejadagunk 50 dkg kenyér volt. Rendszeresen kaptunk egy darab apró halat. Nagy hordókban tárolták. A kolhozban egyszer kaptunk pacalt is. Marhának a gyomra. Olyan volt, mint a darázsfészek. De halványzöld lett, amikor megfőtt a káposztában. Azt mondják, hogy az éhség mindent megesz, de én nem tudtam megenni. Akik megették, azokat úgy rakták ki az udvarra, járni se tudtak, csak ordítottak. Hasmenés, hányás, sokan meg is haltak.

85