Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

ben, házaséletet ők sem élhettek. Az orosz nők mindig táppénzen voltak, nem dolgoztak, ha menstruáltak.

Amikor hazajöttem, 35 kiló voltam. Tavaszra viszont már 80 kiló lettem. Pedig anyuká- ék úgy féltek. Hallottuk, Abafalán valakinek kihasadt a gyomra. Dugták előlem az élelmet, de én mindig csak ettem volna.

Tudja, az volt a borzasztó, hogy amikor elvittek, 18 éves voltam. Egyszer ültem vonaton, amikor 14 éves koromban Miskolcon a mandulámat vették ki. Nem is jártam máshol. Aztán hirtelen bele a nagyvilágba.

Amikor a kezemet megműtötték, rá egy hónapra jöttünk haza. A német orvos azt mondta, tegyek a kezemre valamit, mert betegeket nem visznek haza. Ha meglátják, visszaküldenek. Nem mentem orvoshoz sem, pedig már szaga volt a kezemnek. így jöttem haza. Debrecenben kérdezték, hogy mi bajom van. Mondtam, hogy semmi. - És a kezének? - Ja, - mondom, az fáj. Hát amikor kibontották, látták, hogy a vadhús esett bele...

Egyetlen fogam sem maradt a fogságban.

Engem Kelemérből hoztak Serényfalvára, majd ki Oroszországba. Keleméren a református pap és a bíró írt össze bennünket, főleg katolikusokat. Kelemérben három uraság volt, és a cselédség lakott ott. Pici kis falu. Nem tudom, hányán jöttünk onnan. Nők hatan vagy heten.

Nemsokára Serényfalvára jöttem férjhez. Amikor megjöttem, nem dolgoztam sehol, hiszen egy évbe került, amíg magamhoz tértem. Aztán lassan vissza lefogytam, amikor megjött a vérzésem. Szóval nem dolgoztam, mert öt gyereket hoztam a világra. Közülük három él. Kártérítést ez ideig nem kaptam. Két évig 42 Ft-ot adtak havonta a kezem miatt, mint hadirokkantnak. Megvan a papírom is róla.

Horváth Zoltánná igazolványszáma, amelyet Debrecenben kapott a Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogolygondozó Kirendeltségétől 1947. október 21-én, 97779. számú. A sorszáma: 3314/14. Ha a lajstromszám emelkedő sorrendű, akkor 1947. július 23. és 1947. október 21. között, tehát három hónap alatt 50 105 személy tért haza a Szovjetunióból.

Sajnos, csak néhány igazolvány maradt meg. Kizárólag azoknak, akik ma is nyugdíj nélkül élnek. A nyugdíjkérelem során ugyanis a Társadalombiztosító Intézetnek meg kellett küldeni, ahonnan nem kapták vissza.

A putnoki járási főjegyzőtől, mint a hadigondozás elnökétől, 3382/1947. számon az 1939. II. t. c.-re, valamint a 8980/1946. M. E. sz. rendeletre hivatkozva véghatározatot kapott, amely szerint 75 százalékos ideiglenes hadirokkanttá nyilvánítják, ezért havi 42 Ft járadékot kap. Az indoklásban a következőt olvashatjuk:

„Jobb tenyér merevség, nagyfokú fogszúvasodás. A beterjesztett indokból megállapítást nyert, hogy a nevezett az 1939. II. t. c. alapján teljesített katonai szolgálat ideje alatt keletkezett betegsége...”

Az elhurcolt civil lakosságot a hivatal hadifogolyként kezelte, az igazságról nem akartak tudni. Az okmányon néhány olvasható név: Telepi József hg. (hadigondozási előadó), Tóth Dezső, a hg. elnöke. Az orvosszakértőn kívül két hg. bizottsági tag is aláírta.

Szórádi Zoltánná, Veres Irén, született: 1924. március 20-án, anyja neve: Csúzda Margit. Serényfalva, József A. u. 1.

Amikor engem kivittek, kolhozban kezdtem, de tavasszal már szétosztottak bennünket különböző bányákba. Parkamóna 3-as lágerbe kerültem. Innen hosszú idő után a hegytetőn lévő, igen nagy 5-ös lágerbe. Itt a 7-es bányában dolgoztam. Mindenféle nép volt ott: magyar, szász, még kirgiz is. Végig lent a bányában dolgoztam, napi 1,20 kg kenyeret kaptam. Az ínyünkben lógott a fog, amíg ki nem hullt az elégtelen élelem miatt. A kenyér is tiszta pelyva volt. De ennek is örültünk. Nekünk felhozták a lágerba a pénzt. Bennünket bérlapon fizettek. Volt, amikor 700 rubelt is kerestem, de az étkezésért majdnem az egészet be kellett fizetni. Volt olyan bánya, ahol nem fizettek semmit, de a kosztért sem kellett

83