Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

jönni egy földimet. Azt nem lehet. Én szamár, nem mertem kimenni Amerikába. Meg édesanyámat is sajnáltam Magyarországon hagyni. Hát így volt. De attól kezdve már nem a bányában dolgoztam. Beteg is voltam. Nekem nem szabad meghalnom — mondták. Ezután a konyhára kerültem.

Ott aztán ehettem árpagerslit olajjal. A konyháról rendszeresen vittek Huszenkába orvosi vizsgálatra teherautóval. Út közben akkor láttam halottakat a temetőben. Egyszer eljött velünk egy abafalui asszony is, aki lánygyereke sírját akarta megnézni, akit egy közeli temetőben éppen hogy bekapartak. Szegénynek még a lába is kivolt.

Ha sok volt a halott, azokat egy nagy gödörbe temették, és mésszel lelocsolták.

Én hál’istennek csak az injekciók után voltam mindig nagyon beteg. Ezt háromszor kaptuk egy évben. Tavasszal mellbe, nyáron és ősszel farba. Útána mindig 40 fokos láz. Talán azért adták, hogy ne menstruáljunk. De a férfiak is kaptak valami injekciót.

1947. augusztus 15-én Uzelmann Jóska — verje meg a jó Isten haló porában is — bottal ment ránk a lágerben és ordítozta, hogy aki két perc alatt nem öltözik fel, az nem megy haza. Gyorsan felkapkodtuk ruháinkat, de semmi nem történt. Déltől estig ott álltunk a láger előtt. Egyszer csak jön egy orosz lóháton. Nem mentek haza — mondja, mert nincs vagon. Ha lesz, mentek. A nép nem akart visszamenni a lágerbe. Lőjetek agyon — mondtuk. Szóval fellázadtunk. De azután csak visszaerőszakoltak bennünket. Végül is 1947. október 10-én bevagoníroztak. Akkor már új, fiatal lágerparancsnok volt, aki szerette a magyarokat. A régi öreg gyűlölt bennünket. Azt mondta, magyarok lőtték agyon a fiát.

A gyűjtőállomásról egyvégtében Debrecenig jöttünk.

Azt még nem is mondtam, hogy jó munkámért egyszer jutalmat is kaptam. Az úgy történt, hogy felsorakoztatták a lágert — ez a harmadik évben történt — és felolvasták, hogy jó munkáért hármunkat megjutalmaznak. Mi volt a jutalom? 10 dkg cukor, 10 dkg szalonna, 1 db konzerv és egy kis pénz, rubel. Propagandából csinálták, mert ehhez nagyon értettek.

A mi lágerünkben az első két évben fizetést nem adtak. Az utolsó évben már igen, de rengeteget levontak belőle eltartás, meg még ki tudja, milyen címen. Én először 600 rubelt kaptam egy hónapra, rögtön vettem is magamnak pufajkanadrágot és -kabátot a bazárban.

Beszéltem már az orosz Mamkáról, akivel nagyon megszerettük egymást. Mindig loptam neki szenet, bedobáltam udvarába, s adott érte napraforgómagot. Egyszer meg is hívott magához, szabadnapon. Ők is olyan barakklakásokban éltek. Férje meghalt a háborúban. A rossz dikón este 6-8 gyerek feküdt, az egyik sarokban sparhelt, a másikban kecske. Szegényen élt ő is. Kukoricakását főzött mindig, azt hozta magával a bányába befőttes üvegben, piszkos rongyba csavarba. Mondtam is neki mindig: - Hej, mamka, hol van róla a hús? Ezt a kusajt Magyarországon a disznó eszi! - Csak mosolygott hozzá.

Debrecenben három napig voltunk. Fürdés és fertőtlenítés után engedtek csak haza. Még Debrecenben ebédeltünk. Kondérban főtt köleskását adtak apró hússal. Mondtuk is: - Gyerekek, úgy látszik, ez a köleskása elkísér bennünket hazáig.

De azért, amikor megérkeztünk, fehér ruhás nővérek vártak bennünket, rögtön kenyeret és csíklevest adtak be a vagonokba. Itthon vagytok, magyar testvérek - így üdvözöltek bennünket. Mi meg csak sírtunk összeborulva. Aztán Debrecentől Miskolcig minden állomáson vártak és megvendégeltek.

Krisztus király vasárnapján történt. Volt velünk egy fiatalasszony, aki már nagyon betegen jött velünk. Férje, Galkó Józsi, aki katona volt, amikor feleségét elhurcolták, felment Pestre, hogy keresse feleségét. Mondták neki, ne menjen Oroszországba, hanem Debrecenbe, mert már itthon van. Ott is várt bennünket. Verte is a vagonajtókat sorba, úgy hívta a feleségét. Hol vagytok serényfalviak? - kiabálta. Mindannyian felugráltunk. Kiráncigálva a vagonajtót ugráltunk le hozzá. Egymás szavába vágva kérdeztük. Él-e anyu, apu, a testvérem? Ő pedig csak azt hajtogatta: Hol a feleségem?- Ott fekszik, nagyon betegen. Ő meg csak felkapta a haldoklót, ráborult és zokogott.

Istenem, csak még egyszer megláthattalak.

A kezében halt meg.

79