Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében
Mit ettünk? Mindennap káposztaleves. Honnan volt az a rengeteg káposzta? Kukoricakása vízben főzve, árpagersli, húst évekig nem is láttunk, később is csak amerikai konzerv- ben. A második évben adtak krumplit, borsót, vízben főzve, reggelire teás víz, cukor nélkül. Ekkor már adtak vízben főtt kevés babhoz egy evőkanálnyi húskonzervet. Mondogatták is, hogy ez azért van, mert rövidesen megyünk haza. Persze hazudtak. Mindig hazudtak. Én jól megtanultam oroszul, pirivócsiknak is hívtak. Minden héten adtak egy szabad napot, de nem azért, hogy pihenjünk, hanem takarítani a barakkban és környékén. Három évig dolgoztunk szénbányában. Öltözetünk? Itthoni ruha, meg az ott kapott munkásruha. Gumikalocsniban jártunk, amit télen zsákronggyal tekertünk be, dróttal odafogva. Szóval lámpát adtak a kezünkbe, meg egy 50-60 cm hosszú lapátot, löktek egyet rajtunk, gyerünk a bányába! A pléhből készített csúszdába a szenet csak hanyattfekve lehetett lapátolni, olyan szűk volt az oldalvágat. A harmadik évben magyar embereket is hoztak hozzánk, ők villamosították a csúszdát, így nekünk nem kellett letolni a csilléig. Egyszer majdnem megjártam. Mamka, egy öreg orosz asszony elment szabadságra. Maruszát, azaz engem kell helyére tenni húzatónak, mondta. Be is tanított. Amikor a csille meg volt rakva, akkor a kötelet háromszor kellett meghúzni, ez volt a jel, akkor bekapcsoltam a villamoskapcsolót. Hát ahogy bekapcsoltam, rázza a kezem a fogantyú, lehúzattam a nacsalnikot a géppel. Ordított rám: megdöglesz, te magyar, nem jeleztem. Féltem is. Másnap, amikor megyünk dolgozni, a nacsalnik is velünk jön a bányába, munkásruhában. Valamit csinálhatott, mert leváltották. Gyakran előfordult ott ilyesmi. Három műszakban dolgoztunk. Reggel 6-tól délután 3-ig, 3-tól 11 óráig, este 11-től reggel 6 óráig. De amíg az előírt szénmennyiséget — hogy hány csille volt, azt már nem tudom —nem csináltuk meg, addig nem jöhettünk fel a bányából. A barakk és a bánya közötti távolság hét kilométer volt. Ezt oda-vissza mindennap gyalog kellett megtenni. Én a 14-es sahtában dolgoztam. A bányát mi lejtaknából közelítettük meg, de volt olyan bányarész is, ahol létrával vagy lifttel mentek le. Csak a csillejárat volt járható. A vágatokban négykézláb közlekedtünk. Durvaság az oroszok részéről a barakkban nem volt. Egyszer egy magyar tanárnőt két orosz őr megerőszakolt, egy nappal később a tábor gépéúsa mindkettőjüket főbe lőtte. A férj és a feleség sem lehetett együtt egy barakkban. Este 9-kor a férjeknek vissza kellett mennie a férfibarakkba. Nem akarták, hogy az asszonyok gyerekeket szüljenek. Állapotos nőket is hurcoltak velünk, akik gyerekeiket már a lágerben szülték meg. Rongyokba csavarva, anyjukkal haza is küldték őket Magyarországra. A férj persze ott maradt. De aki a munkahelyen lazsált vagy nem dolgozott, azt bizony megverték és bezárták egy lyukba, sem enni, sem inni nem adtak neki. A legborzalmasabb az volt, hogy nem volt elég víz. Sem inni, sem mosakodni. Fél liter vízben tízen mosakodtunk. Sokan meghaltak közülünk. Aki meghalt, zsákba dugták, és reggelenként kiszedték teherautóra a barakkból. Egyszer mindannyiunkat meg akartak nyírni alul, felül. Nem engedtük. Azt mondtuk az oroszoknak, inkább lőjenek agyon bennünket. Tudja, én a harmadik évben elmehettem volna a táborból. Apám ugyanis anyámat itt hagyta, és Kanadában élt. A Nemzetközi Vöröskereszttel kerestetett. Egyszercsak hivatnak az irodába. Megijedtem. Jaj, istenem, vajon mit csinálhattam. Ahogy belépek, egy idősebb úr ott ül és hellyel kínál. Kezembe adta apám levelét, majd zokogni kezdtem, azt mondta: ápád megtalált a Vöröskereszt útján, hív magához Kanadába. Mehetsz. De én nem hittem nekik, mert három éven át mindig csak hazudtak. Eszembe jutott, hogy amikor Miskolcon bevagoníroztak, akkor is azt mondták, hogy Debrecenbe megyünk három hétre dolgozni. Három nap gondolkodási időt kértem. Végül azt mondtam, hogy engedjenek velem 78
