Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

vagyok kinyitni a számat. Amikor észrevette, hogy hosszan a kezét nézem, felemelte a kékes-szürke gyöngyszemű olvasóját, és azt mondta:

— Donbászban is velem volt. Ezt nem vették el. Az egyszerű orosz emberek, tudja, nagyon jószívűek. Talán jobbak, mint mi, magyarok.

Kompoltról 150 polgári személyt, főleg lányokat és asszonyokat hurcoltak el. A közeli Kál község vasútállomásán vagonírozták be őket.

Két és fél év múltán, alaposan megtizedelve tértek haza.

Sajnos, az elhurcolt nők közül ma már nagyon kevesen élnek, és az emlékezet üvegét lassan vakká marja az idő. Dolgozatomat emléktáblának szánom, mindazoknak, akik életükkel, egészségükkel és hallatlan szenvedéseikkel fizettek a kornak. Mert emlékezni kell rájuk, és jóvátennünk a jóvátehetetlent ott, ahol még lehet. A következőkben az elhurcoltakkal készített legérdekesebb néhány interjú rövidített, szerkesztett szövegét közlöm.

II. Hat leány sorsa a sok ezerből

Bíró Józsefné, Köles Erzsébet (szül.: Kompokon 1923. január 5-én, Kompolt, Lenin u. 31.).

E kis településre a XVII. század közepe táján — a török pusztítás után —, magyarok mellé svábokat is betelepítettek. Erzsiké néni magyar parasztcsalád gyermekeként élte meg a falu felszabadítását. Nem sokáig örülhetett azonban a szabadságnak. 1945. január 1-jén felszólították őt is, hogy „málinki robotra” jelentkezzen a községházán. 22 éves volt akkor. Szüleitől és testvéreitől csak úgy köszönt el, mintha a boltba ment volna. Hányatott sorsát így mesélte el:

A faluból úgy 150-en gyűltünk össze és vártunk. Volt egy falubeli fiatalember, aki azt mondta, elintézi, hogy ne vigyenek el, ha.. . házasságot akart. Gondolom ő vett fel a listára. A közeli szomszédasszony így került le a vonatról még Kálban. Aki a listát csinálta, azt is felrakták az oroszok a vonatra. Az orosz mondta, ha falubeliddel ilyen vagy, gyere csak te is, veled kilesz a létszám. Fiatal, egészséges ember volt, de már román területen meghalt a vonaton. Lehet, hogy a lelkiismerete vitte el. Kifelé a vonaton sokan meghaltak, mert nem volt ennivaló. Borzalmas volt.

Aznap este négyesével besorakoztattak és átmentünk a szomszéd faluba, Kálba. Orosz katonák jöttek mindkét oldalon mellettünk. A csoportban nemcsak magyarok, de falumbé- li sváb asszonyok, lányok is voltak. Volt, aki még a gyülekező helyről elszökött, de vissza kellett mennie, mert azt mondták, hogy felgyújtják a falut. így mindegyik visszajött. Még az öcsémet is el akarták vinni, de ő csípőficamos volt, nagy utánjárásra itthon maradt, szüleimmel együtt. Olyanokat is kihoztak, akiknek a férje katona volt. Az egyik itthon hagyott három gyereket, a másik kettőt. Fogalmunk sem volt, hová visznek. Kálban 1945. január 11-ig voltunk.

Ide hoztak hozzánk Nagymarosról, Zebegényből svábokat. Mi itt voltunk a szomszéd faluban, szüléink még dunyhát is hoztak, kosztot, szalonnát, kolbászt, ruhaneműt, de azok a szerencsétlenek, ahogy voltak. Mind olyan 20 és 40 év közöttiek. Priccses marhavagonokba vittek bennünket Debrecenen keresztül. Romániában szálltunk ki először egy kastélyba, amely fatákolmány volt. Ahogy tüzet raktunk, kigyulladt és le is égett. így kinn éjszakáztunk a szabad ég alatt. Nagyon sokáig utaztunk. Végül Donbász környékén szálltunk ki. Bányavidék. Nagyobb város a közelében Sztalinó. Azóta sem néztem meg merre van. Körülkerített barakktáborba érkeztünk. A priccseket akkor fűrészelhették le, vizes volt a fa. A priccsen nedves furészporral tömött szalmazsák a párna, de se lepedő,

74