Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében
Amikor 1945. január 26-án szovjet fegyveresek között, gyalog elindultak a faluból Miskolc felé, megszólaltak a harangok és zúgtak addig, amíg a toronyból láthatóak voltak. A feleségek férjük, a szülők leányaik után tisztes távolságban, gyalog vagy szekéren. Sírt a falu apraja és nagyja. Miskolcig kísérték őket, ellátva övéiket élelemmel és ruházattal. Danda Gyula hónapokig járta a hivatalos szerveket az elhurcoltak listájával, eredménytelenül. 1946-ban a serényfalviak megbíztak egy szobrászt Jézust töviskoszorúval ábrázoló, úgynevezett „fájdalmas” mellszobor elkészítésével az elhurcoltakért, amelyet 1946 májusában a községi templomban helyeztek el és szenteltek fel. A szobor költségét a deportáltak hozzátartozói fedezték. Három év után tértek haza, egészségileg tönkregyötörve. A bányában összeszedett betegség következtében két-három éven belül igen sokan meghaltak. Az életben maradottak egy részénél ezt az időt még a nyugdíjba sem számították be. Kártérítést ez ideig nem is kértek, kérhettek, a „hivatal” szemében az elmúlt évtizedekben ellenséges elemek voltak, akikre oda kell figyelni. A beszélgetések során a visszaemlékezés borzalma olyan hatású volt, hogy percekig sírtak, egyetlen szót sem tudtak szólni. Kompolt alig 1800 lakosú kisközség, ahol már az embereknek az emlékezetéből is kiesett (mert el akarták felejteni) ezeknek a leányoknak és asszonyoknak a tragédiája. Hosszú idő telt el, amíg a kölcsönös szimpátia kialakult, és hajlandók voltak mikrofon előtt fakó emlékezetükből előkaparni szörnyű emlékeiket. Először azonban megtiltották, hogy nevük bárhol is elhangozzék, írásban megjelenjék. A házakról a félelem zöld moháit lassan-lassan lemossa az idő, de a fájdalmas veszteségek beszorultak az otthonokba, a lélekbe, és öröklődtek ma is, mert az élők ki-ki járnak a temetőkbe. S igaz az is, hogy a Hruscsov utáni Brezsnyev-korszakban tovább élt a sztálinizmus a politikai struktúrában, az intézményrendszerben, a gondolkodásban, csak éppen személyi kultusz nélkül. Sokan élnek és hatnak még ezekből az időkből. Ilonka néni 67 éves, nagyon beteg, nyugdíjas tanítónő, akit húgával együtt hurcoltak el a Sztalino közelében lévő egyik szénbányába, így indokolta a félelmét: „Leszámolásra mindig kész nép voltunk. Történelmünk egyébből sem áll, csak leszámolásokból. Minden korszaknak megvoltak a saját figurái, akik mindenkor képesek voltak a holtak dicsőítésére ugyanúgy, mint a hullagyalázásra. Szűk paranoid agyukban nem volt helye a becsületnek, a szeretetnek, valami kóros hatalomvágy uralta őket. Én megjártam a sztálini lágereket, majd folytattam itthon Rákosi internáló táboraiban, ahol ÁVO-sok ütlegeltek és őriztek minket. ÁVO-sok, akik minden korszakban tudták, hol kell állniuk. Egyetlen vezéreszméjük volt, saját jó sorsuk építése, a hatalom birtoklása. Minden fehéret beszórtak sárral és mocsokkal, ha kellett, parancsra, a legarcátlanabb cinizmussal papoltak az erkölcsről, meghatározták számunkra, közönséges, egyszerű emberbarmok számára, hogy mi az igazság, az etika, a tisztesség. Az ő melleiken csörömpölt régebben is a legtöbb kitüntetés, nyugdíjaikból most is családommal együtt megélnék. Olvastam az újságban, hogy 1956 után a hatalom nem tudta őket nélkülözni, mert szüksége volt rájuk. Ma is itt sétálnak közöttünk, és nem tudni, milyen lélekkel. Rágondolni is szörnyű, mi lesz velünk, ha a Szovjetunióban visszarendeződik a hatalom, Gorbacsov nem bír Sztálin hatalmas, — még ma is mindenre ráterülő árnyékával. Tudja, elhatároztam szörnyű életem során, hogy feldolgozom a kis Sztálinok, e szürke szadista állat-emberek és létrehozóiknak természetrajzát, mert csak sejtéseink vannak arról, hogyan élik meg belső életüket, képesek-e az önvizsgálatra, netán vezeklésre? De mindig visszarettentem a dolgoktól, mert láttam, hogy teremtőik, Rákosi a Szovjetunióban, Gerő pedig itthon, Budapesten élte háborítatlanul békés nyugdíjas éveit, de ugyanígy éltek-élnek a többiek is. Úgy látszik, vannak eszmék, amelyeket büntetlenül, bármely eszközzel lehet szolgálni. Csak az a baj, hogy a mi egész életünk ráment. Rosszkor születtünk.” Már sötétedik. A kis konyhai ablakon látom, hogy nagy pelyhekben hull a hó. Nézem sovány, halottsárga, egymásba kulcsolt, olvasót szorító kezét és legszívesebben elsirnám magam. Próbálnék megszólalni, megtörni azt a végtelennek tűnő csendet, de képtelen 73
