Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (VII. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

— gyengén fejlett közlekedési infrastruktúra;

Lengyelország számomra sok tekintetben olyan ország, melyet a harmadik világ nagy, sokszínű, tarka családjába sorolok. E növekvő és egyre expanzívabb, mert egyre népesebb családba.

Varsó belvárosában Stryjkowskival találkozom. Ruganyos, fürge léptekkel halad ez a pici, egyenes termetű, energikus emberke. Egy ideig mögötte megyek, alig tudom vele tartani a lépést.

— Tudja-e, hogy hány éves vagyok? — kérdezi. (Az idős, de még aktív, tevékeny emberek mindig ezt kérdezik.)

Tudtam, hogy 82 éves, de vártam a válasszal.

— Kilencszázötös vagyok! — mondta büszkén, és hozzáfűzte: — De én mindig azt szoktam mondani, hogy annyi éves vagyok, mint a többiek!

Mondtam neki, hogy az utóbbi évei nagyon termékenyek.

— Igen — hagyta rá. — Be kell hoznom a lemaradást, hisz tíz évet kihagytam, mert nem akartam szocreált írni.

— Ó — mondom —, biztosan ír még néhány könyvet. Várjuk őket!

— Néhányat? — kérdezte eltöprengve, de láthatóan jóleső érzéssel. — Mindenki olyan kegyes hozzám.

Bevallottam neki, hogy imádom a „Vendégfogadót”.

— Hát „A narbonne-i vándort” olvasta? Mert én magam jobban szeretem ezt a könyvemet.

Eleredt az eső. Az üregúr kinyitotta ernyőjét, s magasra emelte.

Oltalmamba kell vennem magát — mondta.

Csak a Rozdroze téren váltunk el.

Stryjkowski: megbízható, mindig pontosan ketyegő svájci óra — kakukkal és ingával —, melyet gondosan karbantartva egy szerény, de elegáns, világos, meleg színű szekrényben tartanak.

augusztus 13.

Meghalt Andrés Segovia. Rendszeresen napi öt órát gyakorolt. (A propos: Ana- tolij Ribakov, „Az Arbat gyermekei” szerzője mondja: ha valamit meg akarunk írni, ahhoz írni kell.) Segovia még kilencvenéves korában is évi hatvan koncertet adott a világ különböző városaiban.

„A világ vált afabulárissá, ledöntötte a saját összefüggőségéről és folytonosságáról kialakult vélekedést” (ki is mondta ezt?)

Azt, ami közelít felém, nem az öregségtől, a tehetetlenségtől, betegségektől, elhagyatottságtól való félelemként fogom fel; én az idő rövidségétől félek, attól, hogy oly sok dolgot nem lesz időm véghezvinni, annyi mindent nem tudok majd kiírni magamból, mert egyre kevesebb időm marad, ha tekintetbe veszem, hogy hiányzik belőlem a rendszeresség, hogy túl ritkán száll meg az íráshoz szükséges ihlet, hogy megkövetelik, kikényszerítik belőlem, hogy „jelen legyek” a különféle összejöveteleken, hogy szavazatomat és nevemet adjam valamihez.

Dokumentumfilm a megszállás éveiről, arról, hogyan kollaborálnak a franciák (a francia elit: írók, művészek) a hitleristákkal. Fogadás a párizsi német nagykövetei?