Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Szávai Géza: Mész az úton (regényrészlet)
bajmolódom, éppenséggel kezembe kerülhet, de ki nem sajátíthatom, haza nem viszem, eldobom, nem eldugom, hanem csak visszadobom valahova, s az utána se az enyém, de utána is a kezembe kerülhet, s ezzel a dolog el van bütülve, én meg vagyok nyugodva, nem hogy még odavigyek egy fegyvert, s akkor feljegyezzék a nevemet, s ha mások nem viszik le az irodára az eldugott fegyvert, akkor jöjjön valaki az irodáról, akivel így kitoltak, s nem tud eredményt, dugott fegyvert felmutatni, az jöjjön hozzám, hogy én segítsek neki, mert ugye már eddig is segítettem neki, tudja a főügyész úr, hogy van, nem elég a kicsi ujjam, az egész karom akarják, s a végén felfalnak, megeszik az életemet, hát hol van itt a megnyugodás?! A pillantás is visszaverődik, visszapattanó bumerángnak, mind rád záporoznak, csak pár méterre látsz, csak a sötétségből kiszakított fény- és bűzbúra faláig látsz el, nem tud egy jó nagyot nyújtózni, nem tud kinyújtózni a pillantásod, ütődik ide-oda, kotyog ebben a szűk bórában, ami csak Mámbónak jó, aki csak annyit tapogat le a világból, amennyit maga előtt pár méternyire lát, amennyit átvilágítanak a kocsi fényszórói, nem érzi, hogy be van zárva, jól érzi magát ebben a fényketrecben, akár a verejtékében, megfullad az ember. — Ebben a faluban te laktál valamennyit, ha jól emlékszem. — Jól emlékszel, meséltem egyszer. De csak pár hónapig laktunk itt. Szinte semmi. Áttetsző sötétség, a fényszóró fényében feltűnő kerítések, kapuk mögött látom a házakat, az istállókat, csűröket, melléképületeket, a kertek alatt a patakot, valami titkos útként kötötte össze a patak a kerteket, folyékony kerítés és út volt egyszerre, nem húztak ide kerítéseket, néhány bokor, fűzfa és a patak jól elhatárolta a kerteket a vízen túl kezdődő mezőtől, a vízen megindultál, és a semleges területről bármelyik kertbe beugorhattál, és vissza is, ha veszély volt. A megnyugodás ott van, hogy az ember nem enged, nem keveredik bele semmibe, csak messziről nézi, mi is a helyzet, de nem enged, mert ha közel megy, elkapja a gépszíj, ez így van, főügyész úr, úgy hogy én meg vagyok nyugodva, nekem nincs fegyverem, ez az igazság, s én erről nem állok szóba senkivel, én ennél nyugodtabb nem lehetek, nekem semmi bajom a törvénnyel, még jobban tisztelem, mint más, ezek a mostani kocavadászok jobban pusztítják a vadat, mint a legvadabb vadorzók, ezt kellett volna megmondjam a főügyésznek, hogy ezek a vadászok, akiknek mindent szabad, jobban megmocskolják a vadállományt, mint a dúvadak, hát én hozzájuk képest védem a vadat, én hetekig nézem, válogatom, melyik sutát lőjem ki, s akkor jönnek ezek a vaddisznók, s halomra lőnek mindent, ami a szemük elé kerül. Egy nyögés bömböléshangosan hallszik, hát ilyen nincsen a földön, mámá dráku- luj, s milyen rendetlen ez a völgy, de még jó, hogy ilyen legelő, szimpla legelő, bokor s szamártövis nő rajta, fű, az nem valami nagy, Jankó Imre valamelyik pókos kancája ha odatéved, és ha nyerít s visszahallja, felcsapja a fejét, fülét, elmegy, vagy többet nem nyerít, még kirándulók se igen tévednek ide, a szinyori- nákat máshová viszik a szinyorok, itt tövis menne a fenekükbe, pedig érdemes lenne meghallgatni, milyen, amikor a Melegvölgyben felvinnyogna egy jól megdolgozott szinyorina. Elbújni a világ elől másodmagával, az, amivel a feleségével áltatják magukat, Vencel, már nem lehetséges, lehet, hogy magának ez tetszene, de a világnak, higgye el nekem, nem tetszik, ezért mondom, hogy a világ elébe kell menni egy 33
