Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Gonda Irén: Porviharok a mezőgazdaság fölött
Még mielőtt azonban erre sor kerül, el kell — kellene — számolni azokkal, akiktől elorozták — orozzák ma is, naponta, akiket birtoklásától, szabad rendelkezési joguktól megfosztottak. Az elemi tisztesség ezt követeli (vagy csak követelné?). A jóvátenni, ami még egyáltalán jóvátehető elvéből kiindulva tudomására kellene hozni az embereknek — de mert évtizedek teltek el, ha már nem élnek — a megpróbáltatásokban velük osztozó gyermekeiknek, hogy a valamikori földjükön gazdálkodó nagyüzem lehetőségei szerint rendezni kívánja tartozását az érintettek kívánságának lehető legteljesebb figyelembevételével. Úgy képzelem, hogy a szűkös anyagi körülmény között élő, elvesztett földjének értéke alapján megállapított valamilyen járadékkal, más talán egy kerttel, meglévő tanyája mellé, közelében egy darab földdel vagy gyermeke, unokája számára építési telekkel lenne legalább részben kártalanítható, azzal járna legjobban, tehát azt választaná. Az ajánlott — legalább jelképes — ellentételezés módját változatossá kellene tenni. Akit régi keserűsége vagy mai jóléte visszatart az ajánlat elfogadásától, fordíthassa alapítványra, szociális, kulturális célra tetszése szerint. Ha az állami vagy erdőgazdaság nem találja fel a területén valamikor álló tanya s föld tulajdonosát vagy gyermekét, akkor a méltányos földmegváltást, ha több év során és részletekben is, legyen köteles átutalni a föld fekvése szerint illetékes tanács — általában üres — kasszájába, közcélú felhasználásra. Ez utóbbi nagyon is indokolt lenne, mert leggyakrabban épp az állami gazdaságok rontották a működési területükön lévő kicsi községek népességmegtartó képességét azzal, hogy munkaalkalmat nem teremtettek, a településekhez valamikor tartozó területeken termelt javakat elviszik, elsajátítják. Már elhangzott: a földet ingyen kellene átadni annak, aki műveli, mert például az állami gazdaságok még részletekben sem tudnák megfizetni az árát. Erre csak az válaszolható: aki csak másoktól elorzott, ingyenföldön tud gazdálkodni — az ne gazdálkodjon, s ne is legyen jogosult a földdel üzletelni. A községekben, főként a közlekedéstől, ipartól távoliakban, ahol egyre nehezebb munkához jutni, gyakran elhangzó igény: kapjuk vissza a község ősi határát, erdejét, hogy legalább azzal gazdálkodhassunk! Mindig megéltünk belőle valahogy, megélnénk most is, ha rendelkezhetnénk fölötte. Erre mondta nagyüzem-érdekeltségű valaki: a szerzett jogokat tiszteletben kell tartani. És az évszázadosakat, elvesztetteket, elrablottakat? Sokkal egyszerűbb az olyan emberekkel s gyermekeikkel való elszámolás, akik tsz- tagként a valamikori földjükön dolgoztak, dolgoznak. Ha a közös vagyon mostanában emlegetett „nevesítése”, a belső érdekeltség, a föld használata, végleges átvétele reális feltételeinek kidolgozása megtörténik, akkor egyszerűvé válik a döntés mind a szövetkezet, mind a tag számára: igényt tartanak-e egymásra s a földre. Egyúttal megszűnne a más tulajdonán való gátlástalan nyerészkedés lehetősége: az, hogy potom pénzt fizetek, vagy fizettem a tulajdonosnak haszonbérként, megváltási árként s a sokszorosáért adom bérbe vagy el. (A bérlet egyébként csak átmeneti, bizonytalan, bármikor megdrágítható, felmondható, tehát komolyan nem vehető megoldásnak tekintendő.) A tsz dolgozó vagy nyugdíjas tagjának — s a kívülállónak is, ha földjét használja a közös gazdaság — legyen joga beleszólni a földjáradék összege, a földmegváltási díj kialakításába. A bagóért megváltott, kisajátított föld ügye legyen újratárgyalható. Ha nem tudnak a tulajdonossal vagy törvényes örökösével egyezségre jutni, semmi baj nem lenne abból sem, ha a határ bizonyos, intenzív gazdálkodást lehetővé tevő, településhez közeli részén, út mentén kimérnék a szövetkezetből kilépni vagy csupán a földjüket kivenni akarók részét. Ha a kültelki építkezéseket tiltó rendelkezéseket feloldanák, az ilyen tanyás településekre szánt határrész kijelölése sokat javíthatna például az állattartás lehetőségén. A 200-250 négyszögöles portákon érdemleges állattartás nem folytatható. Ma az egyéni állattartásnak nincs tere a külterületeken, hiszen ott a nagyüzem gazdálkodik, de egyre inkább kiszorul a községekből is. Hát akkor hol kell - és lehet - helyigényes jószágok tartásával foglalkozni, szalma- és szénakazlakat, szárkúpokat lerakni, szilázst és 84
