Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Gonda Irén: Porviharok a mezőgazdaság fölött

Az alaphiba régi: közepes, sőt, most már a legjobb minőségű földön folyó termelés költségei, eredményei képezik az ármegállapitás alapját. Csakhogy gyengébb minőségű földön, mostohább természeti és közgazdasági adottságú, elmaradott infrastruktúrájú vidékeken is termelniök kell az ott lakóknak, ha nagyobb költséggel és csekélyebb eredménnyel is. A mostoha vidékeken gazdálkodóknak váltakozó elvek alapján adott változékony összegű árkiegészítés, „támogatás” egyre soványodik, a „nem jó helyen gazdálkodók”, „rossz helyre született emberek” egyre lejjebb csúsznak, a gazdaságok működésképtelenné válnak. A mezőgazdasági termelés szempontjából gyenge adottságú gazdaságok vezetői az ország sok részén mondhatnák el azt a gyanújukat, amit az egyik Borsod megyei tsz-elnök így fogalmazott meg: „A gazdasági és politikai vezetésnek ez a kicsi ország is túl nagy, ha így elfeledkeztek a borsodi mezőgazdasági szövetkezetekről és a bennük dolgozó magyarokról.”

A hiba másik és évtizedeken át ható oka az az elv, hogy életszínvonal-politikai okok miatt kell alacsonyan tartani az élelmiszerárakat. Az elv rossz: nem a társadalmi termelés húsz százalékát adó mezőgazdaság az életszínvonal felelőse. Bizonyság rá, hogy az alacsony felvásárlási árak nem biztosítékai az olcsó élelmiszereknek. A 3,6-5,6 forintos kenyérből például úgy lett rövid idő alatt 13-18 forintos, hogy közben a kenyérgabona ára millimétereket moccant előre. A vágóállatok felvásárlási ára is alig emelkedett, miközben a húsé és hústermékeké megduplázódott. A mezőgazdaságra tolt terhek növelik elsősorban az élelmiszerárakat, s drágulnak azok a termelő és fogyasztó közötti „úton” is. A 4 forint árú búzából készült kiflit például 22-25 forintért kapja meg a vásárló. A sok kézen átmenő mezőgazda- sági termékeken mindenki keres, jól vagy szemérmetlenül jól keres: az alapanyagot előállítónak vagy marad rajta valami haszna, vagy nem, ő áll a sor végén. Mondják, egy Fejér megyei gazdaságnak ötmillió forint haszna lett a csapat hízóbikán, ám aki felvásárolta, eladta, hatmilliót nyert rajta. A szövetkezetek produktumait felvásárlók, továbbadok, feldolgozók, exportálók rövid idő alatt sokszorosát keresik meg a termékeket előállítókéinak, mutatják ezt nemcsak hivatalosan kimutatott nyereségeik, de vezetőik prémiumai, nyereségrészesedései is. Nem egy olyan mezőgazdasági terméket feldolgozó, felvásárlótovábbadó vállalatról tudnak a szövetkezetek, amelyek igazgatói — vezérigazgatói! — nagyobb prémiumot kapnak, mint az illető megye valamennyi szövetkezetének elnöke együttvéve. Micsoda pénzeső hullott például a búzaexportban tavaly közreműködőknél, holott a megtermelésén fáradozó gazdaságok, amelyek pénze ősztől jövő aratásig feküdt a vetésben, alig láttak valami hasznot.

Sokan riogatnak bennünket: mi lenne a fogyasztókkal, ha értékarányos árat kapna a mezőgazdaság termékeiért? Úgy fölemelkednének az élelmiszerárak, nem tudnánk megvásárolni. Hogy mi lenne? Többféle dolog lehetne. Mondjuk felül kellene vizsgálni az egész költségvetést, a foglalkoztatás- és elosztáspolitikát, a fizetéseket, a nyugdíjakat. Azt is meg kellene állapítani, el bírnak-e tartani az új értékek termelésén fáradozók ekkora állami és mindenféle bürokráciát, az irányítók, ellenőrzők, a semmiben tüsténkedők jelenlegihez hasonló tömegét, vagy valami hasznot hajtó tevékenységbe kellene átirányítani az emberek százezreit? Az lenne csak az igazi szerkezetváltás!

A mezőgazdasági termelők egyébként nagyon jól tudják: egy csónakban ülnek a fogyasztókkal, egyik sem élhet a másik nélkül. A termelő akkor jár jól, ha a fogyasztó vásárol — tud vásárolni —, irreális árról pedig már csak azért sem eshet szó, mert népgazdaságunknak ezen az egyetlen területén, a hazai és az exportpiacainkon bőséges a kínálat, nagy a konkurencia.

Egyetlen dolog nem lehetséges: szabadjára engedett ipari és szolgáltatási árak, állami elvonások körülményei között, többségében államilag megállapított, alacsony szinten tartott mezőgazdasági árakkal fenntartani a termelés színvonalát, lehetetlenné tenni a fejlesztést, a kor színvonalának megfelelő új technikák bekapcsolását, s közben elvárni a mezőgazdasági termékek harmadának export-, kétharmadának pedig bőséges és választékos hazai ellátást — beleértve a turisták millióinak ellátását is — biztosító, folyamatos megtermelését.

81