Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Gonda Irén: Porviharok a mezőgazdaság fölött
Az idős, halálig dolgozó szülők segítségére is egyre kevésbé számíthatnak a fiatalok. Néhány évvel a nyugdíjbamenetel után a több évtizedes munkával és járadékfizetéssel szerzett jogával együtt küld padlóra százezreket a központilag évről évre betervezett - csalárdul kiszámított, és rendre túlteljesített — infláció. A kenyér, a tej, a só, paprika falun drágább, mint városban, a palackos gáz, tüzelő megvásárlása, az ugyancsak drágább villanyszámla kifizetése napi gondja most olyan százezreknek, akik tehetős, földdel bíró gazdák voltak, s nyugdíjjogosultságot több évtizedes, szervezetüket rongáló, nehéz fizikai munkával termelőszövetkezetekben vagy állami gazdaságokban szereztek. A tsz-nyugdíja- sok több mint 70 százalékának 4000 forinton aluli a nyugdíja. A kiszabott sorsba, gazdálkodási módba való beletörődésért tett valamikori ígéreteket — létbiztonság, munkához való jog, társadalmi és esélyegyenlőség, ingyenes egészségügyi ellátás, iskoláztatás, lakáshoz jutás — kimondhatatlanul is visszavonta az állam, csoda-e, ha napról napra „újabb szem pattan meg a harisnyán”? Csoda-e, ha vagy ők vagy a gyerekeik észreveszik: van ugyan egy nem is nagyon szűk — főleg politikai, gazdasági és hivatali vezetőkből álló, külföldre gyakran járó vagy időlegesen ott dolgozó — réteg, amely itt csinálta meg magának „Amerikát”, a másik oldalon azonban a gazdálkodókkal párhuzamosan szegényedő egy- vagy kétmillióan már nélkülöznek, s mélységes csalódást éreznek? A burjánzásnak indult szegényedés más tekintetben is érinti a mezőgazdasági termeléssel foglalkozókat. Ha nemhogy primőröket, de nyári dömpingben zöldséget, gyümölcsöt, olykor sajtot és más tejtermékeket, húsnak nevezhető — nem bőr, nem cafat, csont — húst vásárolni egyre nagyobb rétegek nem képesek, mi szükség akkor a jószágtartásra, a fóliázásra, a kertészkedésre? Körülményeink minden tekintetben való romlása nyomán nemcsak a szemek, az elmék: a szájak is kinyíltak. Már azt is kimondják az emberek: a szövetkezet szabad emberek önkéntes társulása abból a célból, hogy könnyebben és jobban boldoguljanak, több örömöt találjanak a munkájukban, s az erőszakkal létrehozott, bárminek nevezett közösségek — akárcsak a koncentrációs táborok — nem szövetkezetek. Továbbá: ami a mezőgazdasági tulajdonviszonyokban 1948 óta történt, az emberek akarata ellenére, erőszakkal történt, tehát felülvizsgálandó, ha az érintettek úgy kívánják, legyen korrigálható. A gazdálkodáshoz gazda kell, s a bérmunkás nem az. Legyen tilos a jövőben beruházási támogatást juttatni a nagyüzemeknek: elég volt a rossz helyre telepített szőlőkből, gyümölcsösökből, a gesztenyeerdőből — amelyből már egyetlen fa sem található — s a „mikor, mihez ad pénzt az állam, azt építünk, telepítünk”-féle gazdálkodásból. A ma már raktárnak, veszélyes ipari hulladékok lerakójának, melléküzemágak telephelyének használt, valamikor 70 százalékos állami dotációval épült, rossz típusistállók a bizonyítékai: nem beruházási támogatásokhoz, hanem a mezőgazdasági termeléshez illő kamatú hitelekhez szabad — és kell is — a termelőknek — mégpedig szektorsemlegesen — jutniok. Az oly sokszor fölemlegetett nagyüzem-kisüzem modell nem más, mint kényszerpálya: a föld nélküli vagy attól megfosztott kistermelő rá van szorulva a nagyüzemre, amely viszont csak olyan tevékenységet enged át neki, amelyre ő ráfizet, a kistermelő viszont kénytelen — még saját kizsákmányolása árán is — közösködni, hiszen vele, mint nem jogi személlyel a termeltető vállalatok, kereskedelmi szervezetek szóba sem állnak. Kérdések is elhangzanak: hogyan lehet az, hogy a föld nemzeti kincs, akik pedig művelik, a legalacsonyabbra értékelt, legrosszabbul fizetett, valamikori javaikból kisemmizett, a régi kifejezéssel szólva nincstelen emberek? Ha tsz- tagok, állami gazdaságok dolgozói, hivatalos kimutatásokban „állományi létszám”-má alacsonyítottak? Évtizedeken át megfosztva, leszoktatva a gondolkodás, a kockáztatás, tehát a gazdát jellemző tulajdonságokról, ma nem gazdaként, hittel és a jövőben bizakodón, hanem muszájból, olykor nagy urak és kiskirályok kénye-kedvének kiszolgáltatottan termelnek a mezőgazdaságban dolgozók. Gazda mivoltának kettőséből: a munka rabja, de a maga ura! — csak a mondat eleje maradt meg. Mikor vallja be valaki: jogtalanul formáltunk jogot a parasztoknak a javaikból, életformájukból való kiforgatására? Mint a társadalom egyik pillérének a felszámolására? 76
