Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Gonda Irén: Porviharok a mezőgazdaság fölött

Gon da Irén

Porviharok a mezőgazdaság fölött

V alódi porviharok másfél-két évtizede keletkeznek nálunk, nem, nem a Duna— Tisza-közi homokon, ahol rég ismert, hanem a valamikor zsírosnak mondott, kötött, fekete földű határokban. Olyan méretű, napokig tartó azonban az idén március elején fordult elő első ízben, hogy déli napsütésben villanyt kellett gyújtani a békéscsabai lakásokban s másutt is a déli országrészen, a fél Tiszántúlon, s a rádió figyelmeztette az embereket: ne igen tartózkodjanak a szabadban, mert nem veszélytelen a légteret elsötétítő, napot eltakaró por. Veszélyes bizony: műtrágyázott, vegyszerekkel kezelt, növényekkel még bontatlan talaj felső rétegét sodorta az erős szél, az okozta nappalokon át az esti sötétséget, kényszerítette az úton járó autósokat a reflektorok bekapcsolására.

Képletes, állandósult porviharokban is van részünk: szemünk elé hozza a betű, a kép, fülünkbe a szó a mezőgazdasági termelés ellehetetlenüléséről, a falvak egyre nagyobb számának lepusztulásáról, a három évtizede még tehetős, földdel rendelkező parasztok nyomorszintre süllyedtségéről szóló hírszemcsék felhőit. Meg a keserűség szülte, például Biharban leírt mondatokat: „A falusi, paraszti nép most is a legelmaradottabb, a legkitaszí- tottabb. Az agrárnépesség kifejezetten nyomorog. A parasztságból szegényparasztság lett. Agrárgazdaságunk dilettánsok kezében van.”

A mezőgazdaság nem tegnap kezdődött süllyedésének okait, jelenségeit ma már azok is teljes hangerővel hirdetik, akik hosszú éveken át növelték, mert elfödték a bajt, s akik legszívesebben keresztben nyelték volna le a veszély közeledtéről jelzést adókat. Ma már a lépten-nyomon hallható, olvasható, megtapasztalható tényekből jól összerakható, mi is az oka annak, hogy például a termelőszövetkezetek csaknem fele, pillanatnyilag 500 gazdaság, szinten sem tudja tartani termelését, mozgósítható tartalékait éli fel: állatállományát számolja fel, s már földjéből is adogat el. Ide vezetett, hogy a feneketlen hordó költségvetés évről évre növekvő terheket rak a gazdálkodók vállára, hogy csupán tavaly húszmilliárd forint többletkiadással terhelte a mezőgazdaságot az agrárolló — egy, a tsz- konferencián felszólaló elnök szerint rég nem olló már az, hanem kasza —, hogy a mezőgazdaság a hazai és külföldi piachoz — külföldön kínálati, itthon szűkülő piachoz—kényszerül igazodni, ám amire neki szüksége lenne: anyagokra, gépekre, vegyszerekre, azt piaci viszonyok által nem is érintett, monopolhelyzetű, szinte tetszés szerinti áron, gyenge minőséget értékesítő szervezetek forgalmazzák. A mezőgazdaság fontosabb termékeinek ára kötött, amit ő vásárol, azé meredeken, percről percre kúszik felfelé. Tíz évvel ezelőtt 50 vagonnyi kukorica áráért juthatott a gazdaság egy Claas Dominátor kombájnhoz, e pillanatban 130 vagon termény árát kell érte fizetni. Képviselő tette szóvá a parlamentben — teljesen hiába —, hogy 15 évvel ezelőtt egy traktorlóerő 0,65 tonna búza értékébe került, mára 2,8 tonnáéba. Egy ekevasért nálunk 6 mázsa búza árát kell odaadni, a nyugati országok parasztjai 70-130 kilóért vásárolhatják meg. Nálunk a gazdaságok tulajdonában lévő gépek többsége amortizálódott, s több ezer hektáros gazdaságok nem képesek egyetlen új erő- vagy betakarítógépet vásárolni évi teljes nyereségükből.

A minden fillérnek a gazdaságokból való kiszivattyúzása nemcsak a termelőalapok, eszközök leromlását okozta, azt is, hogy a jelenlegi számítások szerint már 1500 forintra nőtt a szövetkezetek tagjai jövedelmének átlagos havi lemaradása az iparban foglalkoztatottakéi mögött. Alacsony jövedelem, alacsony nyugdíjalap. A tsz-ekből nyugdíjba menők átlag72