Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Gonda Irén: Porviharok a mezőgazdaság fölött

nyugdíja pillanatnyilag 1100 forinttal kevesebb az ipari átlaghoz képest. Az alacsony,a létminimumhoz sem elegendő nyugdíjjal rendelkezők tábora tsz-tagokból nyeri utánpótlását a jövőben is.

Miután a belterjes mezőgazdaság, a Kert-Magyarország eszméjét annak idején kiátkozták, figyelmen kívül hagyták Veres Péternek A paraszti jövendő-ben leírt figyelmeztetését is: „Közép-Európában kivitelre búzát termelni nemzeti öngyilkosság”, s ez lett a sorsa minden, a túlzott arányú gabonatermesztés talaj rongáló hatására rámutató szakember véleményének is, olyan külterjes növénytermesztés alakult ki nálunk, mintha százmillió hektárszám lenne másként hasznosíthatatlan prérink, pusztánk. (Holott nálunk nagyon kevés, fél hektárnál alig több mezőgazdasági művelésre alkalmas terület jut egy-egy személyre.) E miatt mezőgazdaságunk egyre kevesebb embert foglalkoztat, s „tart el”. Évről évre kevesebben dolgoznak a termelőszövetkezetekben is: a negyven éven felüli alapítótagoktól és gyermekeiktől — hacsak nem műszakiak — válnak meg szívesen a tsz-ek, a maradó férfiaknak is csupán 1500, a nőknek 1000 munkaórányi elfoglaltságot kell hogy biztosítson szövetkezetük.

Abból viszont nem lehet megélni. Pótolják meg a háztájiból — így a logika. Csakhogy a háztáji termelés is ellehetetlenült: zöldségből, gyümölcsből úgymond túltermelés van, az értékesítési nehézség — mikor, miből — mindennapos.

Különösen azzal a kereskedelempolitikával megterhelve, amely külföldről tojást hoz az országba, amikor az itthon előállított is értékesíthetetlen; főzőhagymát, amikor nálunk is lenne a földből kihúzgálható, de mert nem kell senkinek, betakarítás után vagonszám rothad el. 1989 márciusára is arra eszmélt a fóliázó kistermelő, hogy senkinek sem tudja eladni hegyespaprikáját, mert dugig a piac gyerekfej nagyságú, kilónként 67 forintos, méregzöld importpaprikával. Az olasz állam által 102 százalékkal szubvencionált borból vásárolnak csaknem egymillió hektolitert, amikor tele vannak a pincék magyar borral, hogy aztán azt mondhassák a másra nem alkalmas homokon szőlővel bajlódóknak: 7—10 forintra csökken a szőlő kilónkénti felvásárlási ára. (Abból lesz az 50—60 forintos palackonkénti lőre!) A klímánk jóvoltából párját ritkító ízű, zamatú friss és feldolgozott zöldségünk, gyümölcsünk piacra juttatásában elvétve sikeres, gyakrabban impotens kereskedelmi szervezetek láttán mi sem egyszerűbb, mint kimondani: a húszezer hektárnyi almaültetvény kivágása után 20-25 ezer hektárnyi szőlőt is fel kell számolni, telített a piac, ha kisebb területen termeljük, jobban járunk. A néhány évvel ezelőtt állami támogatással telepített köszméte, ribiszke jelentős részének a felszámolására biztatni sem kellett az embereket, értették a „szót” — a szedés munkaköltségét sem fedező árat —, s cselekedtek. A Szeged környéki tanyák kishatárforgalmi utazásokra jogosult gazdáinak is kialakult — lesújtó — véleményük van a kereskedelemről. Egyikük, szőregi termelő, 1989 márciusában például a budapesti Bosnyák téri piacról kétszer furikázta vissza senkinek sem kellő krumpliját, pedig országszerte sok rohadt el prizmákban. Olcsó a tojás, nincs keletje. S mit tesz Isten? Megérkeznek az autóbuszok a határ jugoszláv oldaláról, meg az autós és batyuzó emberek, s az itthonihoz képest jó pénzért vásárolják a tojást, a krumplit. Felvásárló, forgalmat csinálni akaró kereskedelem mintha nem is létezne nálunk.

Az utóbbi években riogatják is a mezőgazdaság dolgozóit: az állam vissza fogja szorítani a drágán termelést, a támogatást igénylő exportot, nincs dotációjára fordítható pénz.

A drágán termelésről annyit: a külföldi bevásárlóútjáról hazafelé jövő hazánkfiának csomagja egyértelműen mutatja: az ipar vagy a mezőgazdaság termékei drágák-e? Mintha külföldön nem olcsó élelmiszerrel rakodnának meg... Egyébként a költségek 70-80 százalékban „kívülről” jönnek a mezőgazdaságba, s hogy a világnak — jól tájékozottak szerint — három olyan országa van — hazánk, Új-Zéland és Asztrália —, ahol a mezőgazdaság nemhogy támogatott lenne, ő támogatja a nemzetgazdaságot, a mienk például tavaly 20, idén vagy 30 milliárd forintot közelítően. (El is megy néhány „válságágazat” helyzetének „rendezésére”). A dotációigényes export témájához kétféle szám kívánkozik: a tavaly betakarított, majdnem egymillió tonna gabonáért 53 forintos dollárt kaptunk. Másik piacunkon, a KGST-n elérhető árakat, feltételeket a mezőgazdasági termelők nem isme73