Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Beke Mihály András: Befejezetlen per- és párbeszéd Mircea Băjannal, a România Liberă (Szabad Románia) magyarországi csoportjának vezetőjével - II. rész

vétkesek. De hát ki választotta ki azokat maga mellé? Ő választotta őket a maga képére és hasonlatosságára . .. — Nem kis meglepődéssel hallottam, sokan mondogatják, hogy természet feletti ereje van. Az bizonyos, hogy van karizmája, amint volt udvari költőjének, Adrian Páunescunak is kétségtelenül van. Ezért is állították félre. Ceau$escu karizmáját az aradi tapasztalatok is bizonyítani látszanak, Grósz Károly mintha valamiféle hipnotikus álomban beszélt volna Szegeden a találkozó után. De magam is elmesélek egy roppant érdekes esetet. Ceau$escu egyszer Sepsiszentgyörgyre látogatott, ahol akkoriban tanítottam. Hatalmas tömeg várta őt, köztük kirendelt tanítványaimmal magam is. Kicsit meghökkentett, de tudomásul vettem, hogy Ceau$escu megjelenésekor román kolléganőim elbőgték magukat meghatottságukban. A döbbenetes azonban az volt, hogy mellettem a magyar kolléganőm, aki izzó gyűlölettel gyűlöli az Ország Első Látogatóját, maga is szinte már-már elpityeredeti. Szidta Ceau§escut és magát is. Ezen akkor eltöprengtem. Ceau$escu minden munkalátogatása, színrelépése pontosan úgy koreografált, akár egy-egy cirkuszi mutatvány. Arcképei a házfalakon, a hatalmas felhajtás, a föl-alá szirénázó rendőrautók, az ideges rendezők, a háztetőkön a távcsöves puskákkal várakozó testőrök hada, a hatalmas, órák óta váró tömeg valami irreális, mitikus légkört teremt. A hosszú várakozás pattanásig fokozza a feszültséget. Olyan az egész, mint amikor a cirkuszban a dobos már hosszabb ideje pörgeti a dobját. És csak pörgeti, és csak pörgeti.. . Ekkor már szinte mindegy, ki jelenik meg a színen, csak legyen már vége az idegtépő, fárasztó várakozásnak. És miután már többször felgyorsult a dobpergés, miután már többször vigyázzba rendelték a tömeget, azzal, hogy az Elvtárs mindjárt érkezik, de most már tényleg itt van, miután már a paroxizmusig fokozódott a feszültség, akkor végül megjelenik Ceau$escu a színen és elrobog. A várakozás elviselhetetlenné vált feszültségét a megérkezése föloldja, és valamiféle megkönnyebbülést vált ki, olyat, amely már-már hasonlatos az öröm­höz. A megkönnyebülés öröméhez óhatatlanul is hozzátartozik a megkönnyebbülést kiváltó ok: az Elvtárs megjelenése. Olyan ez, mint amikor az embert csiklandozzák, nevet, mert nevettetik, bár semmi kedve hozzá . . . Közelébe kerültünk, szinte meg is érinthettük volna a nagyságot, amelyet belénk szuggerált a mindennapok általános hangulata, a mindenhová kiaggatott arcképek hada ... Én azt hiszem, lélektanilag nézve a személyi kultusz nem pusztán politikai ízlésficam. A könyvkirakatokban vöröslő könyveken, az iskolákban, a hivatalokban az ismert arckép nemcsak az önimádat megnyilatkozása, hanem a lélektani terror igen kifinomult, hatékony eszköze is. Nem csodálom, hogy bukaresti körökben, bár anekdotaként, természetfölötti erejéről beszélnek, és bizonyos mítoszok alakultak ki körülöt­te ... — Végül is érthető, hogy egyfajta mítosz övezzen egy olyan embert, aki Sztálint utánozza, sőt túl is tesz rajta. De nem szabad mitizálnunk őt... — Ezzel nyilván a hatalmát növelnénk és tennék támadhatatlanná, amint azt a Securitate- val is tesszük. — Pontosan. Ha pap lennék, azt mondanám, hogy az ördög bújt beléje. Ceau^escu minden cselekedetével rombol. Mindent a maga érdekében használ fel, hogy megteremtse az új, homogén nemzetet, amely tapsoljon neki, amelynek ő legyen a legfőbb vezetője, és amelyet teljesen alárendeljen a maga akaratának. A nép azonban felismerte, hogy ő és a családja, az egész Ceau§escu-klán a hibás. Tapasztalatból tudom, hogy a népgyűléseken, amelyeken beszédeket tart, ma már senki sem tapsol neki, senki sem kiabál, csak a hangszórók és az ő emberei az első sorokban. Mindent a látszat kedvéért rendeznek meg. Az emberek már nem hisznek semmiben. Fásultak. — És gondolod, hogy az elégedetlenség mára már általánossá vált? — Még a hadseregben is. Egyszer egy véletlen folytán egy magas rangú tiszttel beszél­gettem egy pohár bor mellett, és én féltem attól, amiket ő mondott. Ismerek egy fiatalem­bert, aki nem jutott be az egyetemre, rendőr lett, most hadnagy. Ismerek egy másik, idősebb főhadnagyot is. Olyan emberek ők is, mint mi vagyunk. Nappal végzik a dolgukat, este káromkodnak, és nálunk is jobban szidják Ceausescut. Mindenki szidja őt. Senki, sem a rendőrség, sem a Securitate nem ért egyet vele. És a hadsereg sem. Még a pártaktivisták 64

Next

/
Thumbnails
Contents