Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Beke Mihály András: Befejezetlen per- és párbeszéd Mircea Băjannal, a România Liberă (Szabad Románia) magyarországi csoportjának vezetőjével - II. rész
— Nem, soha nem fog lemondani róluk. Amint valamiről lemondana vagy visszavonná, a nép észrevenné, hogy tévedett. És ezt ő nem akarja. Megy a maga feje után, és így fog tenni egész életében. — Még akkor is, ha már másképpen fogalmazza meg településrendezési elképzeléseit? — Bár egy-két hónapja félbemaradtak Erdélyben a bontások, majd újrakezdik. Ne legyenek illúzióink! Most másutt rombol, Moldovában. De hát kit érdekel Munténia? Mi lesz velük? Ezt a kérdést teljességében kell tárgyalnunk. Nem lehet ettől külön választani a nemzetiségek ügyét. A kérdést az általános összefüggések keretében kell megoldani. — Az bizonyos, hogy a kérdés csak teljességében rendezhető, de nekünk — hiszen ki más tenné, ha nem mi? — nem szabad felednünk, nem feledhetjük, hogy nemzeti kisebbségeink közvetlen, ha úgy tetszik közvetlenebb veszélyben vannak. — Mindig, ha valami baj van egy országban, a nemzetiségieket hátrányok érték. Ez természetes. — Talán inkább logikus... — Logikus. Bár a nemzetiségiek, ha a fejükre ütnek, összehúzzák magukat, összebújnak. Túl érzékennyé válnak, és minden cseppet vízözönnek éreznek. — Érzékenyek vagyunk, ez igaz, sőt az is igaz lehet, hogy túlérzékenyek, de magad is beláttad, hogy ránk valamivel több vízcsepp hull. . . Hogy többletveszélyek terhét cipeljük. — Igen ... A többség megőrzi anyanyelvét, az ottani magyarok pedig abban a veszélyben vannak, hogy elveszthetik azt. Mégsem fogják elveszteni, nem fog elveszni az anyanyelvűk, hiszen közelesen valamilyen változásnak kell történnie. Addig meg már nem lesz elég idő arra, hogy fölszámolják az erdélyi magyar nemzetiséget. Ez utópiának tűnik számomra. Bár az igaz, a folyamat megkezdődött. — En ennél borúlátóbb vagyok . . . — Ha még ötven esztendeig tartana ez a politika, akkor valóban lenne mitől félni. — Sokan úgy tartják, hogy már csak azért sem lehet végrehajtani a falurombolási tervet, mert nincs hozzá elegendő benzin és gép. Főként Erdélyben okoz gondot a bontás, hiszen ott nagy kőházak vannak, hatalmas pincékkel. . . — Az embereket arra kényszerítik, hogy saját maguk bontsák le a házukat. — „Hazafias munkával”? — Pontosan, képzelheted, milyen állapotba süllyesztette Ceaugescu az embereket, ha rákényszerítheti őket arra, hogy lebontsák otthonukat. — És mégsem lehet számítani semmiféle tiltakozásra, ellenállásra? — Ez már megkezdődött. Lehet, hogy éppen most, míg mi itt beszélgetünk, valahol már kirobbant valami. Már csak egy szikra kell hozzá. Bár mi úgy véljük, hogy nem lenne jó egy forradalom vagy valami hasonló Romániában. Túl sok vér folyna. — Senki sem vágyik vérontásra, de hát sajnos, ez nem az egyes emberek akaratától függ. Azt hiszem viszont, máris beszélhetünk egyfajta passzív, önpusztító ellenállásról, hiszen igen sokan öngyilkosok lettek. — Pontosan. — Ez az önpusztítás vajon nem csaphat-e át pusztító indulatokba? — Elképzelhető. — Mondd, lehet-e akár csak egy százalék valószínűsége annak, hogy Ceau$escu nem tudja, mi történik az országban? — Nem. Mindent tud. Mindent ördögi logikával visz véghez. Ő csak megjátssza, hogy nem tud semmiről. Kimegy a piacra, mindent nagyszerűen megrendeznek ilyenkor, és az emberek azt mondogatják magukban, uram, ő nem tudja, mi van a piacon a látogatása előtt meg után, az ő beosztottjai a hibásak mindenért. De ez nem igaz, ő diktál mindent. Mindent lépésről lépésre kiszámít. — De hát, mint mondod, a lakosság nagy része mégis úgy hiszi. . . — Hitték, de ma már nem hiszik. Én magam is hallottam régebben Bukarestben is, meg vidéken is, hogy nem Ceaugescu hibás mindenért, hanem a körülötte levők, a többiek a 63
