Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Molnár Edit: Illyés Gyula
elálmosodom. Flóra párnát tolt felém. Hozott egy plédet is. — Dőlj le egy pár percre — bíztatott —, és én elaludtam. Valahogy így kezdőtött ismeretségem velük. Furcsa dolog az idő és az emlékezés. Az ember gondolatban az idővel milyen sajátságos módon tud játszani, hogy válogatja. Miközben az egyik idősíkot a másikra csúsztatja és fordítva. * * * Most megint egy későbbi képemet veszem elő, amit csak tudatomban exponáltam le az idős Illyésről. Azon a délutánon, amikor az ablak előtt állt — kezében tartva kerek csészéjét, s lassan, óvatosan forgatta, kortyolgatott belőle — én az előszobában figyeltem és próbáltam róla a világ leghalkabb fényképezőgépével fényképet készíteni. Hallása kitűnő volt. Felém fordult. — No nézd csak, — mondta méltatlankodva. — No nézd csak — ismételte meg —•, hogy lesben áll itt ez a lesipuskás. — Elfordult tőlem, tréfás, haragos pillantással végigmért, kiitta a teáját. És persze, hogy nem csináltam meg azt a fényképet az öregedő Illyésről. Furcsa kettősség az, ha az ember valakihez ilyen közel kerül. Tudtam Illyésről, hogy tulajdonképpen nem szereti, ha fényképezik. Főleg az utolsó éveiben. Mert a fényképezés bizonyos fokú kiszolgáltatottságot jelent mindenkinek. Ezt Illyés tudomásul vette, de nem szerette. De ugyanezt elmondhatom például Jékely Zoltánról, hogy Ottlik Gézáról és Tandoriról ne is beszéljek. Illyés nem szerette a fotózást — mondtam az előbb. És mégis, 1982 szeptemberében, az Arcok, vallomások című készülő kötetéhez családi fotót kellett készítenem. Fényképeztem őt unokáival, lányával. Flóra a háttérben asszisztált. Sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Két gépet is használtam egyszerre, két nyersanyaggal. Nem is annyira a fotósnak — bár nekünk sem könnyű egyszerre két anyagra, két gépre koncentrálni —, mint inkább azoknak fárasztó, akiket fényképezünk, hisz’ nekik is koncentrálniuk kell. És amikor már megkönnyebbülnek, hogy végre befejeztük, akkor elővesszük azt a másik gépet, másik nyersanyaggal és kezdjük az egészet élőiről. S közben persze arra kérjük őket, hogy csak természetesen, csak úgy, mintha itt sem volnánk, csak engedjék el magukat, és így tovább. És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen hányszor változtatjuk optikánkat, akkor egy időben — ha jól számolom — egy „felvétel”, egy „beállítás” háromszor-négyszer is elkészül. Nem könnyű feladat. Sem a fotósnak, sem annak, akit fotóznak. De ennek ellenére — mondom — jó volt a hangulat. Aznap jól tűrte a fényképezést, és mintha régi humora is visszatért volna. Érdeklődve fényképezőgépem iránt, kezébe vette, forgatta. — Drága? — kérdezte. — Igen — válaszoltam. Japán Nikon gép — tettem hozzá. Most a legdrágább. — S a belevaló film? — érdeklődött. — Az nem annyira — válaszoltam —, mert akkor sejtettem, hogy valamire „készül”. Ő meg csak forgatta, nézegette a gépet, aztán egy hirtelen mozdulattal Flóra felé nyújtotta. — Tegye a hűtőszekrénybe — ne az Editet, hanem a gépet. Hátha ettől ő is egy kicsit lehűl. — Flóra csendes mosollyal elvette a japán csodagépet és „eldugta” a szoba másik végébe. Tulajdonképpen, ahogy most ezeket a sorokat fogalmazom, rájövök arra, hogy az első és az utolsó fényképezésem évszámai kísértetiesen egybevágnak. Húsz év! Abban az évben a családi fotózáson kívül még egy alkalommal fotóztam Illyés Gyulát. Talán október vége vagy november eleje lehetett. Portrékat készítettem róla. Tűrte, illetve fegyelmezetten elviselte a fotózást. Nagyon fáradtnak látszott. Mindössze csak annyit vettem észre, mint hogyha levertebb lett volna, mint korábban. De amikor a filmet előhívtam, akkor láttam, hogy a fényképezőgép milyen kíméletlenül tükrözi a valóságot. Pedig a két fotózás között alig néhány hét telt el. Az utolsó képek visszavonhatatlanul arról tanúskodtak, hogy Illyés milyen beteg volt már akkor. Születésnapi ünnepség, megbecsülés, kitüntetések. 53
