Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Molnár Edit: Illyés Gyula
Egy darabig hallgatott és aztán jött a meglepetés. Mert hisz’ ismertem őt vagy húsz éve, de arra nem számítottam, amit ott a dolgozószobájában mondott. Szinte ünnepélyes arccal fordult felém: — Felhatalmazlak — mondta hangsúlyozottan —, hogy bárhol, bármikor, ha a munkád úgy kívánja, hivatkozz rám, használd fel a nevemet. — Ez több volt, mint barátság. Valami olyasmit kaptam tőle, minthogyha apám fogta volna meg kezemet. Csakhogy én azt is tudtam: ez nem elég ma Magyarországon. Hogy nem mindenhol és nem mindenki előtt hivatkozhatom rá. Hálás szívvel köszöntem meg neki. Ő búcsúzóul a kapuban még egyszer megismételte: — Hivatkozz csak rám! — és éreztem erős kézszorítását. — Tudod, hogy jövőre leszek nyolcvanéves, akkor ünnepelni fognak. Használd ki a lehetőséget! — szólt utánam, és gondosan becsukta mögöttem a kaput. Hogy tiszteltem, az természetes. De ha most eljátszom azzal a bizarr gondolattal: mi lett volna, ha Illyés nem költő, nem az ismert ember — akkor is szerettem volna? — teszem fel magamnak a kérdést. És igennel válaszolok. Szerettem volna indulataiért, emberségéért, tisztességéért, humoráért, szelleméért. Szerettem volna őt önmagáért. Volt benne valami paraszti gyanakvás. Miközben látszólag könnyedén, szellemesen társalgón, jó humorral — úgy tűnt, hogy közel engedi magához az embereket, pedig nem könnyen barátkozott. Előbb körbejárta azt, akit közel akart engedni magához. Legbelső érzelmeit csak igen kevés ember előtt tárta fel. Nem a gondolatait, nem a töprengéseit, mert hisz’ ezekben az egész életműve benne van. * * * Állt a tihanyi kertjében, tengerészsapkájában — 1962-ben. Kopott kordnadrágjába süllyesztette kezét. Fürkészve figyelte, ki is az a riporternő, aki megkeresi őt. — Megint visszaugrom az időben, és az az első kép jelenik meg előttem — szinte még most is látom —, ahogy ott áll a lehullott falevelek között azon a késő őszi napon. Akkor, néhány évvel 1956 után, nem olyan gyakran keresték őt fel, sem a Rádió, sem a Televízió. Akkor még ő is, mint sokan, inkább visszahúzódtak és hallgattak. A Dőlt vitorla című verseskötete csak 1964-ben jelent meg. Miért kerestem meg? Egyrészt azért, mert 60 éves volt. Ezzel akkori főnököm is egyetértett. Másrészt a hatvanas évek elején olyan fiatal művészek társaságába kerültem, akiknek tanácsait meghallgattam. Szóval, állt Illyés vizsgálódva tihanyi kertje végében. Neki alig egy fél óra elég volt ahhoz, hogy ne a hivatalos MTI-riportert, hanem egy kíváncsi fiatal riporterlányt lásson bennem. Mennyire meglepődtem, amikor a fényképezés helyett azt ajánlotta, hogy segítsünk neki előbb a mandulát leszüretelni. Mindnyájan kaptunk egy-egy szakajtót és mentünk utána. Csak most, utólag gondolom végig, hogy azzal a gesztussal átsegített kezdeti zavaromon. Mert — jól emlékszem — miközben közeledtünk tihanyi háza felé, inamba szállt a bátorságom. Hogy is lesz, miként is lesz, hogyan fogad majd, hogyan fogok hozzákezdeni a fényképezéshez? A kertben, vagy bent a szobában kezdjem? És ő megoldott mindent azzal, amikor elindult rövid viharkabátjában elsőnek, és mi követtük és szedegettük mögötte a mandulát. Jó pszichológus volt. Amikor befejeztem első képesriportomat vele, jól esett a meleg szobában megpihenni. Október vége volt. Hamar sötétedett. A cserépkályhában ropogott a tűz. A láng fényei megvilágították az alkonyati szobát. Nem gyújtottak villanyt. Nekidőlve a cserépkályhának, Flóra mellett állt. Szüleim felől érdeklődött. Én elmondtam apám belgiumi bányászéveit. Ő is, mint annyi fiatal iparoslegény, a húszas évek válságos idejében nekivágott munkát keresni a nagyvilágban. Beszéltem anyámról, aki négy polgári után szeretett vola tovább tanulni, orvos akart lenni, de nem sikerült. Meséltem, hogy színésznő szerettem volna lenni, és tulajdonképpen a fényképezés és a színészet között talán nincs olyan nagy különbség. Mindkettőhöz beleélési készség kell. Lassan besötétedett. Csak a tűz világított már. A lángok furcsa, szép alakzatot rajzoltak a tihanyi szoba falára. A jó melegben mandulát eszegetve egyszer csak azt éreztem, hogy 52
