Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Molnár Edit: Illyés Gyula

pillanatra ujjai görcsösen összefonódtak — mozdulata megállt a levegőben: így — mutatta —, s nem hogy előbbre, hanem megállásra késztetik a kocsit. Tudjuk — mondta, és arca haragossá vált —, mit jelent, ha nincs meg az összhang a tengely és a kocsi kerekei között. Volt rá példa, nem is olyan régen.

Boldog volt azon az estén és bizakodó. Az előadás után körbeültük vele a társalgóban a nagy asztalt. Ő az asztalfőn; figyeltünk szavára. Megelégedett és optimista volt. A jelenlevők között bizonyára voltak kételkedők, akik nem voltak olyan derűsek, mint Illyés, sőt. De ő változatlan derűvel és bizakodással csak azt hajtogatta: — Ti csak végezzétek a dolgotokat. És az nem is kevés. De gondoljátok meg — mondta tréfálkozva és felmutatott a mennyezetre —, néhány évvel ezelőtt ez a csillár is leszakadt volna ijedtében, ha olyan dolgokat hall itt, mint amikről ma este beszéltünk. Már a beszélgetés címe is, hogy „magyar sorskérdések” — istenkáromlásnak számított volna. És mindez — nézett körbe —, ma nyilvános fórumon elhangozhat.

A körülötte összegyűlt irodalmárok nem mindegyike osztozott optimizmusában. Fenntartották aggályaikat például az iskolai oktatás hiányosságairól, a jövő nemzedék erkölcsi és anyagi fejlődéséről, a pályakezdők gondjairól. — Éz a ti dolgotok — szakította félbe őket —, ezt nektek kell rendbehozni és kijavítani. De csak gondoljátok meg — nézett ismét körbe —, mennyit tudunk ma a közelmúlt történelméről, mennyivel többet tudunk a környező országokban élő magyarokról, és egyáltalán — emelte fel ujját — tudjuk, hogy ott magyarok élnek, ismerjük íróikat, sorra jelennek meg könyveik, mutatják be színdarabjaikat. Sokkal többet tudunk ma, mint akár tíz évvel ezelőtt — szögezte le nyomatékosan. — De nektek — mondta tegezve — van még gondotok elég. — És újra körbenézett, bizakodva, mosolyogva tette hozzá: — Ti csak végezzétek a dolgotokat.

Ahogy az utolsó emlékeimet rendezgetem róla, az idő és a tér olykor felcserélődik. A közelmúlt és a régmúlt egy időben jelentkezik emlékeimben. Úgy tűnik, 1977-től, amikor első könyvemben elbúcsúztam tőle, 1983-ig mintha nem is hat év, hanem csak néhány hónap telt volna el. Talán azért is időzöm az 1979-es Illyésnél ott a Kossuth Klubban, mert az volt élete utolsó olyan szereplése, amikor tele volt tettrekészséggel, bizakodással. Szinte sugározta ránk derűjét. Gondolom, sokan azzal mentek haza, hogy Illyés itt van köztünk teljes erejével, tekintélyével. Jelen volt a Magyar Rádió is, de aztán úgy tudom — a kerekasztal-beszélgetés mégsem ment le adásba. Jöttek Illyés életében más bajok is. Flóra hirtelen megbetegedett. Kétségbe volt esve, hisz Flóra volt a jobbkeze, ő gépelte kéziratait, rendezte dolgait, miközben gyógypedagógiai munkásságát egy percig sem hagyta abba. Ez az asszony élt Illyés Gyula mellett, Illyés Gyuláért.

Flóra ugyan még lábadozott, mikor elmentem hozzájuk 1981-ben. Vittem magammal fényképezőgépet is. Az unokák — Bálint és Jutka — a nagy nappali szobában kergetőztek, ki-be szaladgáltak. Indiánosdit játszottak. Flóra fázósan húzta össze magán a horgolt kendőt, ült a karosszékben, figyelte unokái játékát. Próbáltam fényképezni, de pillanatok alatt változtatták helyüket a gyerekek. Feladtam a fényképezést, inkább felmentünk Illyés tetőtérbeli dolgozószobájába, ott nyugalom és csend volt. Az utolsó években ott éltek Flórával kettesben. Illyés ott is dolgozott. Ott írta a Sorsválasztókat, az Orfeusz a felvilág- ban-t, a Beatrice apródjai-t, a Naplójegyzeteket, a késői verseit. Ült íróasztala mellett. Barna kordbársonyzakót viselt, nyakában lila sállal. Kezét összekulcsolva íróasztalán fektette. Csend volt. Csak a fényképezőgép kattogott. Figyeltem Illyés arcát. Vonásai megkeményedtek. Szemét mintha egy kissé szigorúan összehúzta volna. Nyoma sem volt a tavalyi derűnek, optimizmusnak.

Lassan, vontatottan indult meg a beszélgetés. Felőlem érdeklődött. Mondtam, hogy feladtam a fotóarchívumbeli terveimet, hogy még próbálkoztam az MTI-nél, de hiába, így folytattam: inkább Finnországba készülök. És elmeséltem elképzelésemet, hogy egy hosszabb ösztöndíjat kérek, hogy a finnugor népeket fényképezzem. Először a finneknél kezdem — mondtam. Megkeresek néhány írót, műfordítót, Veinolinát is, és fényképezem őt és finnjeit, a tamperei gazdákat.

51