Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Molnár Edit: Illyés Gyula

Válogattuk az Arcok, vallomások kötetéhez a fotókat. Flórával ültünk a padlón, amikor Illyés egyszercsak megjelent az ajtóban, kék munkaruhában megállt előttünk, felháborodott hangon kérdezte: — Miért késik már megint az ebéd? — Felnéztem rá. Olyan volt, mint egy zsörtölődő öregember. — Azonnal, kedvesem — szólt Flóra, —, már megyünk is. Mire beértünk az ebédlőbe, az asztalon ott gőzölgött a leves. Ez nem volt elég Illyésnek. Méltatlankodva mondta: — Az ebédet akkor lehet elkezdeni, ha a háziasszony már tálal is. Mint mondtam, étvágytalanul, keveset evett. Még most is látom, hogy szívélyes mozdulattal többször felém nyújtja a tálat, biztat, hogy egyek. Tartása akkorra már megroggyant, mozdulatai is lelassultak. Csendesebb volt, kevésbé érdeklődő. Elköszönt tőlünk, lassan, komótosan felállt. Fáradt léptekkel indult el emeleti szobája felé. Utánanéztem. Szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy Illyés Gyula beteg, fáradt öregember lett.

A képválogatás az Arcok, vallomások kötetéhez több hétig is eltartott. Munkánkba soha nem avatkozott bele. Az ebédek alatt soha nem érdeklődött róla. Az egészet rábízta Flórára, aki tárgyalt a kiadóval, a szerkesztővel és a könyv szerzőjével, Tüskés Tiborral. Illyés akkor már távol tartotta magát az emberektől, nem is nagyon érintkezett senkivel, nem mozdult ki otthonából, még Tihanyba sem járt le. Kedvét szegett, magányos, depressziós lett. Kortársai közül is sokan elmentek. Sőt, a fiatalabbak közül is. De írt, szinte az utolsó pillanatig. Naplójegyzeteit délelőttönként írta. írt verseket is, a hóesésről, a keringő hópelyhekről, a rosszullétről, zuhanásról, Flóra utáni kétségbeesett kiáltásáról. De azokban a hónapokban, hetekben férfias termete meggömyedt, arcszíne sápadt volt és érdeklődése csökkent. Másfél órára — úgy-ahogy, ott az ebédlőasztalnál — mindig összeszedte magát. — Mi újság? — kérdezte csendesebben és fáradtabb hangon. És én akkor már tudtam, hogy derűsebb történeteket kell neki elmesélni. Elmondtam, hogy találkoztam egy tanyasi tanítónénivel, aki a gyerekeknek Händel Vízizenéjéről mesélt, miközben forgott a lemezjátszó. A kerekszemű kis tanyasiak áhitatos csendben hallgatták a zenét és a mesét György királyról, a korról, hogy miképp próbálta kiengesztelni zenéjével a haragos királyt, és mesélt az őszről, az esőről, a falevelek zizegéséről — tehát a művészetet és a természetet összekötötte ott a kargalai tanyasi iskolában.

Illyés helyeslőén, egyetértőén nagyokat bólogatott. Elgondolkodva nézett ki az ablakon, hosszan nézte a beépületlen telket, és talán azon tűnődött, hogy van remény, hogy mire ezek a kisgyerekek felnőnek, addig az értékek újra helyükre kerülnek. — Most — fordult felém ültében —, most hullámvölgyben vagyunk. — És szép, izmos tenyerével egy hullámzó, lejtős mozdulatot tett. — De — tette hozzá bizakodva — előbb-utóbb ki kell jönnünk ebből a hullámvölgyből. Ehhez persze — folytatta tűnődését — mindenkinek, lent is, fönt is, tudni kell a dolgát. Ilyenkor kell egy nemzemek összetartania. Gondolj csak — magyarázta tovább — a perzsákra vagy a rómaiakra. Mi történt velük? Ha egy nemzet szétesik, akkor megszűnik a nép is.

Néha az ebédek utáni beszélgetésekkor még vissza-visszatért régi érdeklődése, sőt indulata is. De tudtam Flórától, hogy nyugtalanok az éjszakái. Keveset és rosszul aludt. Hajnalban már kint járkál a néhány méternyi erkélyén. Fárasztották az emberek, fárasztották a beszélgetések. De azért mindenről tudni akart. Felelősséget érzett népéért, nemzetéért, és minden érdekelte. Talán érezte, hogy kevés már az ideje? És fogytán az ereje. Arról, hogy sértő, durva leveleket kapott még élete utolsó éveiben, arról már nem tudott. Sőt arról sem, hogy B. I. irodalomtörténész egész irodalmi és emberi munkásságát megkérdőjelezte. Flóra átnézte postáját, és megóvta őt a kellemetlen hírektől. Bántották még őt is. De erről nem is akarok írni, mert rossz belegondolni abba, hogy milyenek is az emberek.

Inkább visszaugrom az időben néhány évvel. Amikor Illyés ereje teljében volt, milyen hirtelen termett elém egy csokor virággal a kezében az 1977-es műcsarnoki kiállításomkor. A meglepetéstől szinte szólni sem tudtam. Nem számítottam, hogy ott lesz, hiszen aznap tüntették ki abból az alkalomból, hogy 75 éves. Ott volt! Szemében ott bujkált a hamiskás illyési mosoly. Sikerült mindnyájunkat meglepnie; Nagy Lászlót is, kollégáimat is, akik lemaradtak az „eseményről”, a virágátnyújtásról. De aztán fényképezték őket együtt. így készült az az utolsó fotó Nagy Lászlóról és Illyés Gyuláról 1977. október 28-án. És ki mert

49