Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (VI. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

— De hiszen láthatod: nincs mondanivalójuk.

— Igen, de az erejük nem abban rejlik, hogy van-e mondanivalójuk. Az ő erejük abban rejlik, hogy az ő kezükben van az erő.

Pablo Picasso vázlatfüzeteinek kiállítása New Yorkban. A kiállítás — a katalógus szerint — csak a füzetek egy részét mutatja be, melyekből, állítólag, többszáz darab van. Picassónak az volt a szokása, hogy „körberajzolt” minden új helyet, melyet megismert (pl. szállodai szobát, a szoba ablakából látható tájat stb.) mintegy így tette azt magáévá, így közelítette meg. A vázlatkészítés itt nemcsak az új valóság vizsgálatát, analízisét, rögzítését jelentette, hanem a befogadás formája, egyfajta megállapodás, szövetségkötés is volt.

A könyvesboltokban mindenki Jean Orieux „Voltaire” c. művét keresi. Manapság senki sem olvassa Voltaire-t (művei Moland kiadásában 52 kötetre rúgnak), viszont mindenki töri magát az életrajzáért. Az író élete — s nem életműve — került az érdeklődés középpontjába, s lett az érdeklődés igazi tárgya. Mindez előnyt jelent a különös életű írók számára, akik saját legendájukat is megteremtették (Hemingway, Saint-Exupéry). Nem azért írok, hogy olvassák műveimet, hanem azért, hogy rólam olvassanak. Ugyanígy nagyobb érdeklődésnek örvendenek a műveknél a szerzővel készített interjúk (sajtóban, rádióban, tévében). Mindebben a mai olvasónak az a törekvése jut kifejezésre, hogy mindent egyetlen tablettában kapjon meg, hogy minimális erőfeszítéssel és időráfordítással ismerje meg a szerzőt és a művet is.

Piero di Cosimo (1462—1521) egész életét Firenzében, Rembrandt Amszterdamban, Kant Königsbergben töltötte. Nem mozogni — ez a koncentrálás feltétele. A műbe, a saját világba való bezárkózás olyan teljes, olyan hermetikus, hogy a külső világ fölöslegessé válik, s tulajdonképpen — nem is létezik.

Egy varsói orvosi rendelőben. Betegek tömege. Állnak, ülnek, várnak tolongva, fáradtan, bizonytalanul, unottan. Tíz páciens közül nyolc nő. Ugyanez az arány, vagy inkább aránytalanság figyelhető meg a többi rendelőben is. Ugyanakkor a statisztikák szerint a nők 10-15 évvel tovább élnek, mint a férfiak. Miért? Mert a nők gyógyittatják magukat. A férfiak úgy tesznek, mintha egészségesek, erősek volnának (ez olyan férfias!), és korán meghalnak. A nőkben fejlettebb az életösztön (hiszen ők adják, ők szülik az életet), fejlettebb a túlélési szándék, hisz ők őrzik a családi tűzhelyet, s tudják, hogy egészségesnek kell lenniök, mert nélkülük kialszik a tűzhely. Ugyanabban a rendelőben várakozás közben Katherine Mansfield elbeszéléseit olvasgattam. Időről időre fél szemmel egy rendkívül szép leányra pislantottam. Szomorú volt a lány. Aztán, amikor kijött a nőgyógyásztól, még szomorúbb lett.

A Contact Press Images nevű amerikai fotóriporter-csoport kiállításához írtam bevezetőt. Amikor ismeretlen embert fényképezünk, fotóportrét készítünk róla, azáltal, hogy kiemeljük őt, mintegy nevet adunk neki, személyiséggé, individuummá, valakivé tesszük. Ezért van az, hogy sokan szívesen fényképeztetik magukat, mert érzik, hogy fölfigyeltünk rájuk, hogy ily módon nobilizáljuk őket. Az a jó fénykép, melyen a felvétel nem befejezett, zárt kép, hanem képzeletünket ösztönző irányjelző, mely mutatja, hogy merre haladjon tovább fantáziánk. . .

42