Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Kukorelly Endre: Ezer és három. Vagy: Milyen az európai nő, ha magyar (Nem túl komoly fejtegetések)

keresztülszeli egyrészt: az összes hatalmi pozíciót, kicsit és nagyot egyaránt bitorló párt-mandarinarisztokrácia, másrészt egy ügyeskedéssel, a hazug túlszabályozás kiskapuit gátlástalanul kihasználva megtollasodott, hallatlanul kultúrálatlan, sőt, civilizálatlan újgazdag réteg. Harmadrészt a csak bérből-fizetésből élő, elszegényített, kizsarolt értelmiség. Negyedszer pedig a mindenféle szociális védőháló nélkül magára hagyott valódi szegények, nyugdíjasok tömege.

Ezzel szemben: Nyugat-Európa. Vegyük például a nyugatnémet társadalmat. Ahogyan én látom, persze, és most óhatatlanul némi leegyszerűsítés következik. Mindenképp rendkívüli tagoltság. Egyes rétegek valóban jól láthatóan különülnek el, érdekeik, az ellentétek nyíltan artikulálódnak, a „legkomolyabb” (olykor elég komikus komolykodás) politikai küzdelmektől egészen a viselkedési szokásokig. Hogy ki milyen kerületben lakik, hogyan öltözködik, sőt, hogy mit eszik! És, a háború óta, minden réteg „fölfelé” lépett, kivéve az úgynevezett alternatív, főként értelmiségiekből álló réteget, amely nem pusztán kényszerűségből él „bohém” életet, és saját döntéséből nem lép rá a társadalmi szamárlétrára, mert megveti és elutasítja. Plusz baloldali érzelmek. De azután: a milliomos már nem villog, már nem is látszik (understatement), fölhúz egy farmert, és felszáll a buszra. Még a házát is szinte eltüntetni szeretné. Betolni egy nagy kertbe. A középosztály úgy él — mert úgy van fizetve a szaktudása — mint egykor „az urak”. És erre elég büszke is, minden, igen diszkréten, de jól meg van mutatva. A kispolgárság: mint valaha a középosztály, ami az életszínvonalat illeti. Családi ház, ha nem is olyan pompás, és nem is abban a kerületben, s megvannak a kocsik is, ha nem is Mercedes vagy BMW. És a munkásság, mint hajdan a kispolgárság. Igen, itt is oda a híres öntudat, ha egyebek is az okok. Nevezetesen az anyagi jól-lét. Azután, ami újratermelődik a pazarló fogyasztás szemetén, munkanélküliek, bevándorlók, alvilág, egyfajta tarka-színes „hangulatos” nyomor, a turisták legnagyobb örömére. Mert hovatovább ez a látványosság Németországban, Kreutzberg és az Oranienstrasse, St. Pauli és a Reeperbahn. Hogy ki ne felejtsem, parasztság egyáltalán nincs, falu sincs, csak gazdálkodók, farmok stb. „Némileg” más okokból, mint Magyarországon, ám erre most nem térek ki.

Mert már így is éppen eléggé eltértem attól, ami a magyar nő. Tehát megy a körúton. És ahhoz egy kicsit mégis összeszedi magát. Ilyenkor koncentrál és sugároz. Vonul a körúton, és nem biztos, hogy a Goldbergerben szövőlány, vagy a János Kórházban ápolónő, vagy a tanárképzőben ötödéves. Vagy adminisztrátor valamelyik kellemetlen szagú hivatalban. Mivel úrinő, azt mondtam már, hogy az nincs. Amint éppen megsétáltatja a toalettet. Vagy cselédlány, akikkel tele van a századforduló magyar városi irodalma. Meg a világirodalom. Ahogy Thomas Mann beszámol a naplójában, 1918-ban: „A »kisasszonyon« kívül az egyik cselédlány is ágynak esett.” Úrinő, cselédlány. Azután amolyan munkásasszony, ez se igen van. Amilyenekkel tele voltak a külsőbb kerületek a harmincas, és a sematikus regények az ötvenes években.

Hanem megy egy ilyen csinos kis kevercs. Mindenféle rétegekből összegyúrva.

És kicsit azért bizonytalan ettől. Ha elég magabiztos arcot is ölt.

Szoknyában megy, mert szívesen vesz szoknyát, ugye, jó a lába, szívesebben, mint az „emancipált” nyugatiak. Ä-propos, kis kitérő, az emancipált nő. Magaviselet és ruhaviselet. Igazi elsőgenerációs dolog, túlbuzgás, túlzott öntudatosság. Hogy az ember drukkol nekik, de közben mosolyognia is kell egy kicsit, pedig nem akar. Ez Pestről is nagyon ismerős, de nincsen még kellően elterjedve. Hát

19