Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Kukorelly Endre: Ezer és három. Vagy: Milyen az európai nő, ha magyar (Nem túl komoly fejtegetések)

mindenütt nagyjából ugyanazok. Esetleg nem ugyanabban az időben ugyanazok. Hogy a nő, az valamiféle szentség, tisztelet tárgya, némiképp tárgy tehát. Kezet csókolunk, le lehet térdelni, az életem árán védem meg, no igen, és párbaj a becsületért. Aztán a nő balján kell haladni, mert a bal oldalunkon függ a kard, az éppen, amivel megvédjük a nőt, lásd ezzel kapcsolatban a magyar nemességet, amikor a rendi országgyűlésen Mária Teréziának fölajánlja az életét, a vérével egyetemben, vitám et sanquinem, de zabot nem ajánl föl, arról szó sem lehet. Amit úgy tessék konkrétan érteni, hogy ha már kell, akkor meg lesz halva a királynőért, de pénzt azt ne várjon. Ilyen lovagias nép! Eme történetet aztán szépen kiegészíti Madách Imre Az ember tragédiájában az a rész, mikor Ádám, mint Kepler, éppen el van keseredve, amiért a felesége — Éva, az „örök” — nem annyira szereti, s inkább az udvar hívságaival van elfoglalva. S ezt a helyzetet a nő jó érzékkel ki- és felhasználja, megjegyezvén a szenvedő férjnek, miszerint „János, nekem szükségem volna pénzre.”

A nő az, hogy folytassuk tovább, akit fölsegítünk és lesegítünk, fölsegítjük a kabátját, és lesegítjük róla a melltartót. Pardon, ez nem tartozik szorosan ide. Aztán előreengedjük a kapuban, de nyilvános helyen mi megyünk előre. Hogy miért? Tessék, műveltségi kérdés. Hát azért, hogy ha épp arrafelé repül egy amolyan jókora söröskancsó, az ne a szíve hölgyét találja pofán, hanem inkább önt, drága uram. Ha már lehet választani.

És egyéb haladó európai hagyományok. Mert nem kell idétlenül az erényövre meg a kötelező szűzen-férjhez-menésre gondolni. Hogy például a szűzi hölgy inkább a szájával elégítené ki a kívánságot, szüzességét megtartandó. De mondom, valóban komolyan; valóban szép hagyományok vannak. Vagy: vannak azok is.

Kettő: És ez a második, ez lenne ama sokat emlegetett középeurópaiság. És itt a hangsúly abban a mondatban, hogy az európai viselkedési hagyomány ugyanaz, csak nem ugyanabban az időben ugyanaz, itt, a végén van. Nem ugyanabban az időben.

Mivel tehát a nő, az viselkedik. Mivel a férfi is viselkedik, de a nő, ha lehet, akkor még annál is jobban viselkedik. Mondhatni: fokozottan. Egyenesen viseli magát. Méghozzá nőiesen viseli magáét. Csak attól függ, hogy mi az. Nőiesen viselkedni. Hát ez változik, egyebek között, az idővel, radikálisan. És ha Európán belül az egyik kultúrövezetből a másikba csöppenünk, Dániából Spanyolországba, Angliából Ausztriába, akkor más és más a helyzet. Nekünk, európaiaknak, de egy ázsiainak, azt hiszem, föl se tűnne. És így tovább, pl. Lengyelországban a nő már úgy emeli kézfogásnál a karját, hogy az lazán lendülhessen föl kézcsókig, mivel ott ez van. A kézcsók. De egy német, az lehet, hogy megijedne, nicsak, ez a vadember meg akar harapni. Kipróbáltam, onnan tudom. Ami pedig a magyarokat illeti, ott nincsenek ilyen megkötések, pro és kontra. Hanem ahogy jön, és ki-ki, úgy. Hát, egy szabad nép.

Közép-Európa tehát: hogy némely formák, lényegesek és nem lényegesek, egyszerűen tovább élnek, mint nyugatabbra. Mivel a polgárosodás másképp zajlik le. De nem minden előny erény is. Amikor valamilyen állapotokat nem pusztán — tény ami tény — előnyként regisztrálnak, hanem rögvest erénnyé stilizálják. S a hagyomány bizonyos elemeit, pusztán mert fennmaradtak, eleve túlhaladott és levitézlett, nevetséges dolgokként értékelik. Mert bizonyos hagyományok igen üdítően működnek a legmodernebb körülmények között. Hogy egy

17