Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Elek Tibor: Szájbarágós diadalok (Sziveri János lírájáról)

kiábrándultságának terméke és menedéke az 1980-as években. A széthullott lét cserepeinek tördelése, morzsolása, taposása azonban, mint művészi megnyilatkozás, a maga esztétikai megformálásával, nem remény és esély, hanem kilépés, látványos felülemelkedés.

Aligha szükséges Sziveri Jánost bemutatni az olvasónak, hiszen a nyolcvanas évekbeli jugoszláviai magyar irodalom egyik kulcsfigurája ő, a legendás Új Symposion egykori és mára már rehabilitált szerkesztője, aki mellesleg az utóbbi években verseivel hazai lapjainkban minden bizonnyal a leggyakrabban jelen lévő vajdasági magyar alkotó.

Ahhoz a korosztályhoz (nemzedékhez?) tartozik, amelynek (az én szubjektív kiemelésemben) mellette a szlovákiai Bállá Kálmán, Bettes István, Barak László, a kárpátaljai Balia D. Károly, Fodor Géza, Vári Fábián László, az erdélyi Ado- nyi Nagy Mária, Cselényi Béla, Markó Béla (Szőcs Géza), a vajdasági Fenyvesi Ottó, Szombati Bálint és a hazai Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Zalán Tibor a meghatározó egyéniségei. Igaz, sorolhatnék még egy tucatnyi nevet, s akkor még nyilvánvalóbb lenne, mennyire alkalmatlanok az olyan, egyre gyakrabban használt fogalmak, jelzők, mint: „arctalan”, „új szenzibi- litás”, „transzavantgárd”, „posztmodem”, — amelyekkel illetni szokta, vagy amik mögé csatasorba állítani próbálja a rendszerezni vágyó kritikusi hajlam, ezt a lassan mai líránk derékhadát jelentő alkotói gárdát (jobb esetben csak néhány tagját) —, arra, hogy az egyedi költői világokról bármi lényegeset is közöljenek. Nem beszélve arról, mennyire eltérő lehet, még az egymáshoz közel állók lírája is, hagyományszemléletében, magatartásbeli, poétikai karakterében.

A „nemzedék” tagjainak többségét összeköthető legfontosabb közös jegynek az azonos (vagy rokon) valósággal való szembesülésből fakadó dezillúzió és személyiségorientáltság látszik, de ez is inkább korosztályi, mintsem irodalmi nemzedéki koherenciát teremtő sajátosság. E két, főként a költői alapállást, magatartást kifejező vonás, a lázadás és az elutasitás gesztusával, a szubjektív önérzékelés általánosításával társulva, Sziveri költészetében nyeri el egyik legvégletesebb, legszélsőségesebb poétikai megvalósulását.

Az 1977-es Szabad gyakorlatok és a Hidegpróba című 1981-es kötetében (melyből írásom két mottója való) annak az autonóm személyiségnek, annak a szuverén hangnak a kiküzdése követhető nyomon, amely a két legutóbbi kötetben: Diadalok (1987), Szájbarágós (1988) meghatározóvá, uralkodóvá vált, ezekben nem nagyon van már küzdelem, inkább csak az eredménye, a kíméletlen ítélet. A két kötet együtt tárgyalása azért is lehetséges, sőt szükséges, mert a JAKfüzetként megjelent Szájbarágás, hat vers kivételével, az újvidéki Dia-dalok egész anyagát tartalmazza, másokkal, újabbakkal bővítve. Tartalmazza ugyanakkor a ’81-es kötet két utolsó versét is, az a. m. és Anti-poétika címűeket, az utóbbit itt már Hidegpróba címmel. A két vers újraközlése amellett, hogy az életmű előző szakaszával való folytonosságot jelzi, a vajdasági magyar líra korábbi korszakához való kapcsolódásról is árulkodik, különösen a D. I.-nak ajánlott Anti-poéti- ka/Hidegpróba. („ujjal orrlyukba mászni — mi felemelő művelet —, / ülepet vakarni, s közben szidni-szapulni / a bölcseket. Szenteltessék meg e szélső- I séges összeröffenés, iránymutató bűvölet. I Az egészhez ez is kell. Darabonként összerakni holmi szellentéseket, / lesz dicső müvünk. — Ó. / A lélek ellibbenő irányvondlon ring.”) Thomka Beáta a Dia-dalok kötet megkerülhetetlen utószavában számos egymással ellentétes, ugyanakkor egymást erősítő hatásról ír: „A szembeöt- lőbb, s egyben szellemét közelebbről kifejező a modern nyelvi-képi-szemléleti groteszk „feltöltése” vagy szétoldása az elcsépelt zsánerekkel, zsánerekben, mint amilyen a sláger, a kesergő vagy a le vitézlett tömegdal. A népdal eszközkészletén át egyfelől József Attila s Petri György világához közelítenek, másfelől a villoni ballada s a benne lecsapódó ősibb hagyomány, a vaga- bund ritmusfaragás, a középkori, ioculusok, vá- gánsversek hangnemét idézik e versek.” Magam a posztmodem eklektikus hagyomány- és játé- kos-ironikus-kritikus nyelvszemlélete mellett, Sziveri költői lázadásában a világot és a „verset” elutasító klasszikus avantgárd és a hatvanas évekbeli szintén nonkonformista vajdasági neoavant- gárd (Domokos István, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó) tovább élő hatását is hangsúlyoznám. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy e kötetek hátterében nem irodalmi impulzusok, hanem valós életrajzi mozzanatok, az egyéni és a közösségi lét konkrét válsághelyzetei, illetve korszakai munkáltak, de ezek feltárását hagyjuk későbbi mo- nográfikus irodalomtörténeti vizsgálódásokra, s maradjunk a versek „látható, hallható, tapintható és szagolható” világánál. Igen, szenzuális költészet ez, „büdös, érdes, diszharmonikus és sötét” (Ocseny csjornie), részleteiben mégis üdítő, ha olykor túl hideg is.

Sziveri első két kötetének alaptémái, az egzisztenciális helyzetelemzés, a metafizikai kérdésfeltevések, az emberi és költői identitásproblémák, a vers-műhely gondok általában elvontabb fogalmi és képi (metaforikus) megjelenítést kaptak. Az utóbbi két kötetben a nyelvhez, a formához való viszonyulás a látszat ellenére még tudato- sabbá, még hangsúlyosabbá vált. Az ebben a viszonyban megnyilvánuló paradox sajátosságok összefonódása olyan feszültséggel telíti a verse94