Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Elek Tibor: Szájbarágós diadalok (Sziveri János lírájáról)
két, amely állandó gondolati és formai moáfeást eredményezve magasrendű esztétikai élmény és érték forrása lesz. A tüntetőén hétköznapi nyelvezet, a direkt alpári szóhasználat („kiismertük a segg logikáját I megtudtuk mit jelent vízben finga- ni”), a könnyed, dallamos ritmusok, a csengőbongó rímek szájbarágósán leegyszerűsítik, közérthetővé teszik a világot (nos korifeusaim / a költészet pedig — ami mindennél fontosabb — (végül is maga a valóság). A depoétizált, (szóelemeire bomlott nyelvezet, a meglepő gondolatugratások, a hirtelen ritmusváltások, a kongó-pangó rímek az előbbiekbe ágyazva ugyanakkor a valóság bonyolultságát, sőt kaotikusságát, szabadság- és értékhiányos, emberellenesen sivár voltát érzékeltetik. Játszva. Nemcsak azért, mert a játék nélkül elviselhetetlen és unalmas lenne a leépült- ség, a kiüresedettség rajza, hanem mert a játék és az irónia állandó jelenlétével egységesíti végső formateremtőként ezt a többszólamú költői világot, miközben a távolságtartás a felülemelkedés lehetőségét is biztosítja. Játék a gondolattal, a szavakkal, a szófajokkal, a verssorokkal, a versvégekkel, a műfajokkal, a műformákkal (óda, epitá- fium, szonett, sláger, tömegdal, szatíra). A nyelvi játék nem utolsósorban teleszájú röhögést, vagy átszellemült somolygást kiváltó humorforrás is Sziverinél. Az irónia viszont inkább gyilkos, mintsem játékos, s így az elutasítás kifejezésének egyik eszköze. Igazi irónia azonban csak öniróniával társulva létezik, ami esetünkben mindig azt jelzi, hogy a versíró páros lábbal benne áll a vajdasági magyar világban, még A couleur lokálban is. Ezért „mint minden hivő és hitetlen reálista I költő. . gyakorta számba veszi a lepusztult tárgyi és szellemi, eszmei környezetet, az ironikus szókimondás eközben válik, a versírás idejében még óhatatlanul, radikálisan politikussá. Önironikus személyességgel érzékelteti viszont, hogy mindez az övé is, tőle nem függetleníthető, mégha áldozata is ugyanakkor. Épp ettől lesz ez az egész költészet hiteles, megszenvedett, átélt és átélhető („Nem tud már meglepni / semmi se / se világi dolgok I se szentmise / Széttépem-szaggatom I a csipetnyi rendet / nem a test az / ami szenved”). A hétköznapi tárgyi-szellemi-nyelvi világot általánosabb érvényű, metaforikusabb, metafiziku- sabb kérdések és kijelentések járják át (,figyelmem leköti a helyi színezet s bár minden «csupa élvezet» / lesz-e út mely innen kivezet —”, „Nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. / Hol a léptek, s a lépték is I csak olcsó recsegés — / Feledés jár át. I De őrzi a cserép cserepek / szubsztanciáját----”) újabb termékeny paradoxont teremtve ezzel, amelyet a többértelműséget is fokozó irodalmi allúziók csak tovább erősítenek (még parodiszti- kus formájukban is). Többen kiemelték már Sziveri értelmezői közül nagyfokú formafegyelmét és koncepciózus ciklus-, illetve kötetszerkesztését, de külön elemzést érdemelnének címei (Balkáni kesergő, Állatvilág, Tökeiét, len, Álompolgárok, Pannon fatek- nő, Rímlátomás), szellemes és jelentéses mottói, ajánlásai is (gógnak és (de)magógnak”, „B. A.- nak ébren és éberen”, Müvedlés J. E.-nek, amiért kihagyott”, „Transzrealista nyakkendőhurok L. A.-nak”, „A nyálas olvasóhoz”), melyek szintén látványos cáfolatai a látszólagos spontaneitásnak, felületességnek. Mindkét kötet utolsó (záró)műve az 1983— 84-ben íródott húsevők című (Hommage á Sz. J.) nagy létösszegző vers. Finoman érzékeltetett testi és lelki bajokból eredő fájdalom és keserűség válthatta ki az összegzés szándékát, de nem csak a költő létével kapcsolatos véleményét összegzi a vers, hanem lírájának összes jellemző vonását és motívumát felvonultatja. A vers egészéből árad az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a megválthatatlanság érzete, de mindennek nyelvi, esztétikai formába öntése egyszerre magát elhatároló emberi ítélet és fölülemelkedő alkotóművészi birtokbavétel. Ha Sziveri János költészetének meghatározóit lehetségesként, reálisként elfogadjuk, versbeszédének jellemzőit ismerjük, akkor egyes részleteit bírálni nem érdemes és nem is nagyon lehet, mert minden szokatlan, bántó elemnek helye, funkciója lehet benne, attól függetlenül, hogy szubjektíve mennyire érezzük azt helyénvalónak. Nem hallgathatom el viszont azon véleményemet, miszerint e két kötet versanyaga már-már zavaróan egységes, eklektikusságával is egyoldalú, egysíkúan zárt világot teremtő, amelyben ezért benne van az önismétlésnek, a játék pózzá, rutinná merevedésének a veszélye is. A legutóbbi években publikált versei Sziverinek két irányba mutatnak, egyrészt vissza a nevezett veszélyekre, másrészt a megrendültség, a tragikum új kifejezésformái felé. Elek Tibor 95
