Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Beke Mihály András: Befejezetlen per- és párbeszéd - Mircea Băjannal, a România Liberă (Szabad Románia) magyarországi csoportjának vezetőjével, I. rész
— Mi többre becsüljük a számukat. — Az az igazság, hogy nem lehet tudni. Mert tisztességtelenül csinálják .. . — Nos, előbb a te személyed érdekelne. Már amennyit elmondhatsz magadról, anélkül, hogy az veszélyt jelentene otthonmaradt rokonaidnak. — A nevem már szerepelt a Szabad Európában, Magyarországon is, mindenütt... — Ki vagy te, Mircea Báján? — Szebenben születtem 1958-ban . .. — Tehát erdélyi vagy. — Igen, anyám Szeben környéki, szelistyei. Születésem után Bukarestbe kerültem, ott éltem a szüleimmel. Elvégeztem a középiskolát, aztán bejutottam az egyetem geológia szakára, éppen a földrengés évében, 1977-ben. Az egyetem után — és azt hiszem, ennek jelentősége van arra nézve, amit most csinálok — Gyergyóba helyeztek ki, Erdélybe, a Székelységbe, ahol a lakosság kilencvennél több százaléka magyar. Román falvak is vannak arrafelé, de a többségük magyar. Gyergyóban laktam, és őszintén szólva, soha semmi gondom nem volt az ottaniakkal. Albérletben laktam egy geológus kollégánál, aki Kolozsvárt végzett. Magyarok voltak, hiszen a székelyek is magyarok, nem igaz?! — Hát persze, csak Ceausescuék állítják azt, hogy elmagyarosodott románok. — Igen, tudom. És még említhetjük a moldvai csángókat is ... — Persze ... Te azonban Bukarestben nőttél fel. Mit tudtál te ott akkoriban a magyarokról? Hat évvel a „Ceausescu-aranykor” előtt születtél. .. — Igen, az 1965-ben kezdődött... — Te még kifogtál jobb időket is ... — Nemigen volt fogalmam semmiről, Bukarestben nemigen került szó a magyarokról. Aztán Gyergyóba kerültem, és jó négy hónapig együtt, egy házban éltem magyarokkal. Egy fillért sem fogadtak el tőlem. Persze, olykor hoztam nekik élelmet Bukarestből, például vajat. Anyám sorban állt érte, amúgy is sorban állt volna, hát valamivel többet vásárolt, és én azt elvittem nekik. Két gyerekük volt, azoknak is kellett egy kis vaj. Arrafelé pedig nemigen volt. Szóval, az a magyar család befogadott a házába, és nem voltak problémáink. Amikor a magyarok egymás közt voltak, akkor magyarul, az anyanyelvükön beszéltek. De amint hozzájuk lépett egy-két román valamit megbeszélni, természetesen románra fordították a szót, hogy mi is megérthessük. Sem nekem, sem a kollégáimnak nem volt semmiféle konfliktusunk az ottani magyarokkal. — Ez a „természetesen” egy kicsit ingerel. Végeredményben Gyergyóban ti voltatok kevesebben. Jutott-e eszetekbe valamelyikötöknek, akár puszta udvariasságból, akár az alkalmazkodás végett egy kicsit is megtanulni magyarul? — Én például ott tanultam meg az első magyar szavakat. Meg-megkérdeztem és megtanultam olyan mindennapos szavakat, mint: kenyér, köszönöm. Én kevés ideig maradtam ott. De van olyan kollégám, egy bukaresti, aki ottmaradt, és elég jól megtanult magyarul. Természetes, hogy mivel többen vannak ott a magyarok, bekapcsolódva az életükbe, ismerni kell a nyelvüket. — A környezetedben sem tapasztaltál nemzetiségi konfliktust? — Volt egy kolléganőm, akit szintén Gyergyóba helyeztek ki. Alig egy hónapig maradt ott. Kicsit lökött volt, bozgornak (hazátlannak) nevezte az egyik magyart egy veszekedés során. Az nyomban ugrott, hogy megkéseli, megöli, ha még egyszer így nevezi őt. Én rászóltam a kolléganőmre, hogy hé, megállj, nem jó az, amit teszel, miért csinálod? — Szintén bukaresti volt? — Nem, dobrudzsai volt, valójában kurd. Ez volt az egyetlen konfliktus, amelyről tudok, és amely később elsimult. Nem volt több ilyen. Később is megmaradt a jó kapcsolatom az ottaniakkal. Én is jártam utóbb Gyergyóban, ők is jártak nálam, nagyon jó viszonyban voltunk egymással. Rokonaik éltek Bukarestben, velük is megismerkedtem. Bukarestben sok magyar él. — Tudom, magam is bukaresti születésű vagyok .. . — Én addig nem ismertem Bukarestben magyarokat. 58
