Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Beke Mihály András: Befejezetlen per- és párbeszéd - Mircea Băjannal, a România Liberă (Szabad Románia) magyarországi csoportjának vezetőjével, I. rész
— Én viszont már Bukarestben, korán, gyerekként megismertem a magyarok elleni ellenszenvet. Én voltam az egyedüli magyar gyerek az Opera melletti kis utcában, és bizony már akkor gyakran lebozgoroztak, és megismerhettem a magyarcsúfoló versikéket. Csak a dokumentum kedvéért idézem: „Ungur-pungur, ceapá-n cur . ..” (Magyar-pagyar, seggben hagyma ...) Érdemes lenne jelentéstanilag elemezni ezt a versikét! Vagy társadalom-lélektanilag. Hiszen a csúfolódók is kisgyerekek voltak. Honnan lehetett azokban a gyerekekben ez a gyűlölet, hiszen fogalmuk sem volt Erdélyről, rajtam kívül nem is láttak más magyart? És ez még Ceausescu előtt volt!! — Ez még a régmúltból maradt vissza, a múltból, amikor még egymást kaszabolták a magyarok és a románok. Emlékezz csak, miket csinált Horthy, és miket csinált Avram láncú Erdélyben! .. . — De hát ezek bukaresti gyerekek voltak. Nem ismerték sem Horthyt, sem Avram láncút. Őszintén szólva, én sem sokat tudtam róluk akkoriban. Egyáltalán, mit tud a Horthyt emlegető román közvélemény Avram láncú vérengzéseiről? — Nem tudnak róla. Én is itt értesültem azokról. Senki sem tudja, hogy a románok valaha magyarokat, hogy akár egy magyart is megöltek. Nem tudják ezt. Nem beszélnek róla. — Hogyan alakult a te további sorsod? — Később visszatértem Bukarestbe egy informatikai tanfolyamra. Ezután ott maradtam a fővárosban, és informatikusként dolgoztam tovább, legutóbb a Geológiai és Geofizikai Intézet számítástechnikai osztályán. Innen jöttem el 1988 júniusában. — Hogyan magyaráztad meg magadnak távozásodat hazádból? — Cseppenként megtelik a pohár. Nem bírod tovább. Nincs sok lehetőséged. Vagy magadba fojtod érzéseidet és megbolondulsz, vagy Ceausescu „új emberévé” válsz, olyanná, aki mindenkinek hazudik. A munkahelyén tapsol, hogy ez igen, ez szép, aztán otthon káromkodik és hallgatja a Szabad Európát. Vagy pedig kiabálsz, de tudod, semmi esélyed arra, hogy meghallják szavadat. Hiszen semmi kapcsolatod a külfölddel. Nyomban elvisznek, és többé senki sem tud rólad. Vagy elmenekülsz. Én ez utóbbit választottam. — Tudtál arról, hogy itt lehet maradni Magyarországon? — Persze. Eredetileg Lengyelországba készültem, hogy onnan átmenjek Svédországba. Valamikor január-februárban hallottam a Szabad Románia csoportról, Cornel Ro?cáról és arról, hogy Magyarország befogadja a menekülteket, akik innen tovább is mehetnek. Az alatt a négy-öt hónap alatt, amíg az útlevelemre vártam, eldöntöttem, hogy ide jövök. — Politikai vagy inkább gazdasági okokból? Melyek voltak a nyomasztóbbak? — Nézd, ha nem is túl sok, ha nem is finomságok, ennivalónk azért még csak-csak akadt. Persze, az egész család erőfeszítéseinek köszönhetően. Rengeteg időt vesztegettem el a különböző sorokban állva, és ez már nem csak gazdasági, hanem politikai kérdés is. Hiszen nem tehetsz mást, sorban kell állnod élelemért, állandóan ekörül forognak a gondolataid, másra nem is tudsz gondolni. Ráadásul megfagysz a lakásban. Tényleg nem lehet már gondolkodni sem négy fok hidegben. Én gyakran aludtam ilyen hidegben az elmúlt telek során. És ez már politikummal ötvöződik. Hiszen nincs időd semmire. Nem tudod képezni magad. Ténylegesen függővé válsz attól a politikától, amely megsemmisít minden emberit az emberben. De volt más is. A munkahelyemen KISZ-tag voltam. Nem akartam belépni a kommunista pártba. Rengeteg hülye gyűlésre kellett eljárni, és én egyszer csak többé nem mentem el ezekre. Már vagy két-három esztendeje nem voltam gyűlésen, a tagkönyvemet is elvesztettem, nem volt miért megőriznem. Megrovást kaptam. És állandóan nyomást gyakoroltak rám, hogy eljárjak a gyűlésekre. Másrészt a munkahelyemen nem tudtam komoly munkát végezni, bár a főnököm, mint szinte minden román állampolgár, maga is ellenzéki érzelmű volt. Amolyan klub-ellenzéki. Hiszen Romániában az ember csak barátai szűkebb körében nyilatkozhat meg őszintén . . . Hadd meséljek el neked egy esetet. Éppen a Victoriei úton jártunk egy erdélyi magyar barátommal, amikor egy civil belügyes és egy rendőr váratlanul beterelt bennünket, néhány gyalogost egy közeli udvarba. Megragadtak a vállunknál fogva, mert nem akartunk bemenni, nem volt semmi 59
