Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (V. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
III. 15. Prága, repülőtér. Ugyanolyan borús, esős, mint akkor, két éve. Felsír egy csecsemő a váróteremben. Micsoda erő, micsoda intenzitás! Mekkora viharokat, feszültségeket, milyen félelmeket és szenvedéseket kell megélnünk csecsemőkorunkban, ha ilyen eget rázó üvöltéseket tudunk kiadni magunkból! Mintha karóba húznának, mintha fortyogó olajba hajítanának bennünket! És aztán mindent elfelejtünk. Mintha nem is a mi fájdalmunk, a mi kiáltásunk lett volna! New York, III. 22. Az első hét Amerikában. Sehol egy emlékkép, egy megjegyzett szó. New York keresztülfolyik rajtam, de nem ülepszik le, nem ébreszt bennem gondolatokat. Metróállomás a 7. Avenue-n. Hogyan lehetne leírni azt a pillanatot, amikor az állomáson keresztülrobog egy szerelvény? Zakatolása áthatol rajtunk, peronon állókon, áthatol és összekapcsol bennünket egy közös vibrálásban, azonos ritmusú vibrálásban. Mint akiken ugyanaz az acélnyíl fúródott át, egy testet alkotunk, egy közösséget, egy lényeget, egyetlen reszkető, görcsös organizmust. A bódulat, az elragadtatás pillanata ez, melyet együtt, egyformán élünk át. A szerelvény azonban elrobog, az utolsó kocsi is eltűnik az alagút sötétjében. S akkor, szinte egy másodperc alatt (vagy talán éppen egy másodperc alatt) egész közösségünk szétesik, feloszlik, és különböző irányokba indul: van, aki fölfelé, Manhattannek, van, aki lefelé, némelyek Bronx felé, mások Queens vagy Jamaika irányába. Vancouverben B. az itteni lengyel emigrációról beszél, arról, hogy miként „tűnnek el” majd „tűnnek fel” lengyelek. A pápaválasztás és a Szolidaritás megalakulása előtt úgy tetszett, hogy kevés lengyel él a városban. A pápa megválasztása után aztán hirtelen sokan lettek (vagyis sok ember kezdte lengyelnek vallani magát). A Szolidaritás megalakulása után még többen lettek. Most, mondja B., megint kevesen vannak (pedig az új emigráció megkétszerezte a városban élő lengyelek számát). A Csendes-óceán partjaj magas, kiugró fok, az itteni egyetem épületei állnak rajta. A parton kövek. Szeretek köveket gyűjteni, az egész világról legszívesebben könyveket és köveket hordanék haza. A kövek fény lenek, amikor nedvesek, amikor megszáradnak, fényük kihúny. Esőben ez a köves part olyan lehet, mint egy rét, mint egy virágágyás. De elég egy kevés napfény, s a színek elszürkülnek. Távolabb erdős domboldal, erdővel benőtt szurdok — mint otthon, Kazimi- erzben. Odajött hozzám egy japán — egyedül voltam a parton —, és megkérdezte: — Mit keresel? — Köveket — válaszoltam. Szó nélkül továbbment. Krystyna Jegietto találó megfigyelése: „Mindannyian hazudtak. De ha mindenki hazudik, az valósággá válik — a lelkiismeret ködös védőfüggönyévé. A közös hazugság jótékony — mindenkiről leveszi a bűn egy részecskéjét”. 52
