Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (V. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
Ugyanitt, vacsora közben M. így szól hozzám: — Manapság nehéz dolog bárhova is elutazni, bármit is megismerni. Mindenütt valamilyen háború dúl! Elkapott szavak (két férfi közt): — Nekem jobban tetszik az a másik nő, az valahogy több! Richard Kisch, a nagy Kisch unokaöccse. Alacsony, kövér férfi, hosszú, lebegő, borzas, ősz hajjal. Meg nem áll, kaotikusán kalimpál, mintha minden testrésze külön élne. Nyugtalanul mocorog, kezével hadonászik, nadrágját húzkodja. Állandóan röpköd belőle valami — cigaretta, dohány, ceruza, gyufa. Mint egy macskaköves úton zötykölődő társzekérből. Amerre megy, nyomokat hagy maga után — papírfecniket, jegyeket, pipahamut, s ha volna pénze, bizonyára azt is elpotyogtatná. (Clare: egy fogadáson végigöntött egy pohár borral, de észre sem vette!) 1962-ben ismerkedtünk meg Dar es Salaamban. Aztán húsz évig nem találkoztunk. De most, Londonban, Richard úgy beszélget velem, mintha tegnap váltunk volna el. Azt hiszem, hogy kozmikus szórakozottságában észre sem vette, hogy utolsó találkozásunk óta annyi év telt el. Megpróbált különböző politikusok tanácsadója lenni — Kambonáé Tanzániában, Szihanuké Kambodzsában, Pio Pintóé Kenyában. — Akiknek tanácsokkal szolgáltam, sajnos, mind megbuktak — mondja parányi szomorúsággal —. I’m a failure. Egész vagyona, minden szerzeménye egy öreg Honda motorkerékpár: kinn áll a ház előtt. De nem mer magával vinni — vak vagyok (mondja), még megölnélek! Előveszi, leporolja könyvei kéziratait, melyekre nem talált kiadót. A poros papírhalmazból elővesz egy levelet Carl...-tói, aki együtt volt velünk Dar es Salaamban (vidám, dundi kis amerikai nő volt a Peace Corps-tól), s aki most az Államokból ír gyerekektől körülvéve, harmadik férje oldalán. Cristine megígérte, hogy szombatig elküldi nekem a következő hét programját, s azt is közli velem, hogy melyik szállodában fogok lakni. Péntek dél van, lassan vége a munkaidőnek, ám Cristine-től semmi hír. S én mégis nyugodt vagyok. Nem is próbálom őt keresni, kérdezni, sürgetni. Sok éves tapasztalat tanított meg arra, hogy higgyek megbízhatóságukban, adott szavukban. Lelkiismeretesség — micsoda biztonságérzetetj nyugalmat ad ez! Nicolas Spice, a „London Review of Books” munkatársa mondja: 1983-ban Angliában 51 ezer új könyvet adtak ki. Ebben a könyvözönben már elveszett minden kritérium, minden norma, minden értékskála. Michel Toumier remek regénye eltűnt ebben az áradatban, senki sem vette észre, senki sem olvasta, nem fedezte föl. Az irodalom veszendőben van — mondja Nicolas, és hozzáteszi — instead of Literature we have textuality. Messziről könyvesboltnak láttam. Közelebb mentem. Igen, egy újfajta könyvesbolt volt. A polcokon könyvek helyett videokazetták sorakoztak (egyébként keménykötésű könyvekre emlékeztettek). Egyre gyakrabban zárnak be errefelé 49
