Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)

valami emléktelen emlék: tárgyakhoz kocódik; felidéznek benne álmokat és imákat. Nézi a városok hangyanyüzsgését. ívekhez és horpadásokhoz idétlenül pendülnek ujjai. Dünnyög vagy fütyörészik. Kabátján törek és csiganyál. Nevét rég elfeledte, mindegy: két szó volt az, macskazene és varjúkárogás. Családja szétszóródott ki-ki ábrándok, vonzások és égtájak szerint. A maga visszanéző arca: ismeretlen. Motoz a jelszavak, használt cipők, jelmezek és zászlók rongyai közt. Álarcok, üvegek, drótok gubancán. Vérzik és káromkodik.

De nem csak egy vers marad a hangzavarban észrevétlen. Ez történt a könyvhét tucatnyi remek regényével, tanulmány- és verskötetével is. Pedig ezek a művek, folytatva az elmúlt évtizedek néhány elévülhetetlen irodalmi-gondolkozói teljesítményét, arról is hírt hoznak: mit jelent az (miért van az), hogy az elmúlt félévszázad kultúrája — mint korszakkultúra — alkalmatlannak bizonyult a világ, a történelem, az ember megértésére, a létet átfogó nézőpontok, a személyes támpontok kialakítására; hogy miért adott oly ritkán individuálisan hiteles, oly korlátozottan históriailag érvényes válaszokat, miért bizonyult megértésképtelennek arra, hogy fogalmakat teremtsen az embernek az univerzumban betöltött helyéről. (Ezzel járt együtt, hogy nem tudott bölcseleti centrumokat ajánlani, létstílusokat — mint mindennapi életgyakorlat, ízlés, szokásjog — hitelesíteni.)

Egy negatív kultúrhistóriai korszak is korszak, az alkonynak is vannak megvilágításra váró tanulságai. Látok igyekezetét erre a megvilágításra rohanó napjainkban, de a súlyos ajánlatokat nem kapja föl a forduló idő szele; perverzül túlteng az irodalmi hetilapokban a glosszaperpatvar (a törlesztések, önigazolások, oda- és visszasértegetések), és a farkasszemet nézés, netán a kacsingatások helyén nem látni a befelé figyelő tekintettől éber arcokat.

Azokat az új könyveket, amelyeket magam elé húzok most, éppen azért választottam ki, mert érzésem szerint olyan tradícióval fordulnak szembe, amit a továbbiakban a megértésképtelenség kultúrtörténeti szakaszának tekintek. Fontosnak tartom, hogy a tradíció megnevezést használjam, mert: a) tradíciónak kell tekintenünk nemcsak az értéket, hanem egy korszakhiány szimptómáinak összességét is; b) az évszázados megvilágító-felelő kultúrhistóriai folyam egyik szakaszaként nézem az elmúlt fél évszázadot (mint fel nem nyitást, homályban tartást, válaszképtelenséget), amely immár a kultúra egész tradíciórendszerének összességéhez a maga tradícióinak hatását is hozzáadja.

Érdemes összefoglalni, hogy Kelet-Közép-Európában, a magyar kultúrában ma milyen kísérőjelenségei-hatásai vannak ennek a megértésképtelen kultúratradíciónak: világképek, nézőpontcentrumok, a nyelv lefokozódása; negatív bomlás: felcímkézések, átragasztások, manipulációs szekvenciák; a művészi-gondolkodói magatartások metamorfózisaként elgyengülések, besározódások, illetve a csőd okainak kizárólag a külső erőkre való áthárítása, miközben végbemegy a „szisztematikus zavar” (Balassa Péter kifejezése) eróziója alá került személyiség bűnbeesése, a tévedések újraelkövetése, a mértéktelen önvádhiány, illetve folyamatos önsajnálat.

Kérdés: mire irányulnak azok az alig felismert, s egyáltalán nem befogadott törekvések, amelyek egy új, megértésre képes kultúra körvonalait keresik és centrumait fejezik ki? Szépen gondolkozik erről a törekvésről Tallár Ferenc, aki Poszler György egy korábbi könyvéről ezt mondja a Jelenkorban: „Poszler a ’zárt és meghatározott történetiség’ korrekciójának, egy ’nyitott és meghatározatlan

36