Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
történetiségnek’ a követelményét fogalmazza meg. A tét nem egyszerűen a művészi szféra tisztaságának, végül is vitatható autonómiájának megőrzése tehát, hanem maga a történetiség, a ’nyitott történelem’ . . . kultúra és művészet önállósuló szférája olyan kulturális tradícióvá alakul, amely most már egy tudatosan kritikai-megújító feldolgozás és áthagyományozódás formái között reprodukálódik. Azaz — egy nyitott történelemben — ránk szorul.” A kritikai-megújitó feldolgozás jelentőségét a következőkben látom: a) a zárt, megértésképtelen történelem (és kultúra) meghaladása fölszámolja a folyamatos história „előtörténetre” vagy „poszttörténelemre” való szakaszolását; ezzel összefüggésben az „előtörténet” utáni meg nem valósultság, illetve a „poszttörténelemhez” illesztendő válaszképtelenség sugallta személyes kilátástalanság, a nemzeti szkepticizmus, az általános demoralizáció, mint a megértésképtelen tradíció velejárója kerülhet meghaladásra; b) anélkül, hogy tagadnánk a kafkai gondolatnak — „Számomra minden, mindörökre megtörtént” — az egész századra érvényes voltát, mint választ, az újabb nemzedékek számára — sorsjelenünk reprodukálásában — ezt a feleletet egyúttal olyan új kérdezésnek tekintjük, amelyet ők nem tudnak megérteni és megválaszolni, ha nem próbálnak feleleteket keresni saját létidejük személyes („számomra . . . ”), históriai ( „ . . . minden . . . ”), és kozmikus („ . . . mindörökre ■■■'”) tartalmára is; c) a továbblendítő végiggondolások a megértésképesség fontos mozzanatának tekintik az időnek, mint individuá- lis-történeti-ontológiai centrumnak (a teljes belső és külső időnek tehát) a tér negyedik dimenziójaként való kezelését; ennek távlatos esztétikai-poetikai következményei vannak, méghozzá nemcsak a próza és az esszé számára (ami Borges és Claude Simone művei, illetve itthon a Mészöly-, Mándy-, Nádas-, Esterházy- próza teljesítményei alapján ma már közhely), de a lírában is. Erre is mutatnék példát a között a három könyv között, melyekben — miközben különböző utakat járnak be — a megértésképes korkultúra alapozását látom. (Valaki megért valamit a kor világmüködéséből) Balassa Péter irodalomkritikai, esztétikai munkái (miközben kritikák, tanulmányok, esszék) valójában bölcseleti kommentárok. Új, „színházi” kötetében ezért nem a szellemjárás már jó ideje ismert öles léptei a meglepőek, hanem az, hogy mintha ebben a könyvében (drámákból, operákból, filmekből kiindulva) jutott volna legmesszebbre alkonybölcseleti, kultúrfilozófiai reflexióinak szekvenciájában. Nézzük az alkat, a gondolkozásmód néhány jellegadó vonását. Természetesnek tekintem, (és örömmel tölt el) hogy a műveket elemezve „otthagyja” őket, és elindul azokon az ösvényeken, amelyekre aközben talált rá, hogy „valaminek” az ürügyén „valamin” gondolkodni kezdett. A nagy szárnyalású szellemi mozgás velejárója az is, hogy a művek átvilágítása közben a megpillantott korproblémák, a kultúraparadoxon, a bölcseleti dialógus lehetősége kelti föl érdeklődését, miközben (esetleg) olyan szellemi légkörbe helyeződik a kiindulópontul szolgáló mű, amelyben mintha túlértékelődne, holott a kommentárnak már nem tárgya, csak kiindulópontja volt. A ráindázás, a továbbgyűrűzés, az idézés, mint az archaikumba való alászállás, az elemzett műtől való bölcseleti elrugaszkodás itt a korválság lépteinek, metamorfózisainak jegyében áll; a világválság és a gondozási válság belső ritmikájának leképezése. Olyan szellemi tér „föltalálása”, amely alkalmas arra, hogy ha van még esély az egység helyreállítására, akkor ebben az 37
