Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
Sándor Iván Vízkereszttől Szilveszterig — A nyolcvankilences esztendő — 7. Szent Jakab hava (Gu über áló századvég — megértésképtelen kultúra) A korszakváltások jellegét a bennük élők megérezhetik, de ha az életükbe nem hoznak gyors, mindennapi változásokat (és többnyire nem hoznak), méretüket, kihatásukat áttekinteni már nem tudják. Milyen a horderejűk, irányuk, következményük — ezt nagyobb (néha esztendős, néha évtizedes, nemritkán évszázados) időfolyamban lehet értelmezni. Ez az oka annak, hogy ma is a szellem, a művészi szenzibilitás fedezi fel: nagyobb rengésekben élünk, mint amennyit a hétköznapok mutatói jeleznek. Az ilyen kontemplativitás azt sugallja, hogy Szibériától az Elbáig, a Baltikumtól Koszovóig históriai, individuális és hatásukra univerzális változásokat élünk át, amelyek meghatározzák a lezáruló, az induló századot és kihatással vannak az európai ember jövőjére. Jó volna nem Fabrizióként bolyongani ezen a korhelyszínen; hogy itt vagyunk, benne vagyunk, de nem tudjuk, hogy hol és miien.Nyárközepünk hisztérikus temperatúraváltásai, mintha figyelmeztető üzenetek volnának arra, hogy a más dimenziójú idő váltássorozatában élünk: a bécsi Burg, a trianoni kastély után a jaltai tárgyalóasztalnál összeeszkábált világterv is elenyészik. Immár harmadszor rendül meg Európa alig egy évszázad alatt. Huizinga hívja fel a figyelmet arra, hogy „egy kor szelleme tisztábban nyilatkozik meg a mindennapi és megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének módjában, mint a filozófia és tudomány nagy eszméiben”. Nos, ha így nézzük a nyárközép „mindennapi”, „megszokott” eseményeit, akkor abban a kevercsben, amit korszellemnek tekintünk, temetési rítusok, félelmek, szkepticizmus, álmentalitások, tehetetlenség, traumák kavarognak, mint a mély históriai és egzisztenciális megrendülés alkotórészei. Hadd húzzak ki a hónap gubancából egy (persze) észre sem vett verset, bizonyságul arra a művészi kontemplativitásra, mely a mát értelmezi. Szepesi Attila A guberálókhoz című verse elég rövid ahhoz, hogy egészében idézhessem: Fogatlan vénember az évszázad. Rég elfeledte titkos álmait. A harcterek emberbűzét, a próféták rikácsolását. Nyelvén falevél fanyar íze, szemében kiégett üresség. A múló jövőt túlélte. Érdes falak között motyogva álldogál. Ahol született, másoké az az otthon. Ahol elindult, az út rég betemetve — más ösvények szelik át a mezőt, ismeretlen irányban. Csak ujjhegyeiben támad olykor 35
