Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Sarusi Mihály: Gyapot (Elbeszélés)

Ott ismertem meg a pártot is, hogy melyik pártot? Kérem, ne viccelődjön, ez komoly dolog, természetesen a miénket, ott tanultam meg, mit jelent nekem a téeszcsé. Azt mondhatom, 1952 táján egyedül a mi téeszünk gyapotföldjén volt békesség az országban, a lányok és asszonyok tele voltak lelkesedéssel, lélek volt a mozdulatunkban, lélek, minden gyapotszedő mozdulatunk tele volt hittel és reménnyel, harsogott a határban az országos gyapotinduló: Százezer hold a mi tervünk, így lett határozva, Indul már a gyapotcsapat Messze a határba. Olyanok voltunk mi a csapatban, mint a testvérek. Ha valamelyikünk véletlenül nem jött ki, nagyon hiányzott. Izgatottan kérdeztük, csak nincs valami baja? Ránk, gyapotos asszonyokra nem lehetett panasza senkinek. Ha mindenki úgy teljesíti a tervet, mint mi! Per pillanat nem itt állna az ország. Megértettük, ha nem dolgozunk, nem keresünk. Meg büszkék is voltunk, hogy ezt az új növényt reánk, asszonyokra bízták. Még a piaci napokon is kijártunk a gyapotba, csak hogy le ne maradjunk, mert versenyben voltunk a másik csoporttal. Vámos néni akkoriban tanult meg kerékpározni. Mindig vigyáznunk kellett, nehogy közénk rohanjon, amikor a fák alatt ebédeltünk vagy pihen­tünk, mert nehezen tudott megállni. Néha a vágtatásnak az lett a vége, hogy közénk pottyant. Mikor eljöttem közülük, nagyon sírtam. A lányok, asszonyok vigasztaltak: Majd vissza­jössz, Marikám! — mondták, de az ő szemükben is könny csillogott. A végén együtt sírtak velem, mintha megérezték volna, hogy elveszítenek. Mert a következő évben engem a gyapotiskoláról egyenesen továbbküldték a pártiskolára. Én készültem az új életre, otthon a férjem rákapott a szomszédasszonyra, dehát mit tehettem volna? Per pillanat ma tudnám, mi a teendő, de akkor? Amúgy a tagság ’53-ban csömört kapott a gyapottól. A központi tervelőírás már száz­húsz holdra szólt, egy gyapotos asszonyra négy hold jutott. A nép mérgében akkor már a növények istenének nevezte a gyapotot. Miatta minden más dolgot félre kellett tenni. A tengerit, répát ott ette a fene a földön kapálatlanul, de a gyapotföldön dolgozni kellett! Mert másképpen a kampánytervben lemaradunk. Mesélik, akik itthon maradtak, jöttek a különféle felelősök, instruktorok, egymásnak adták a kilincset. Mind elmondta a magáét, ám egyik sem segített. Csak elfújták, amit akartak, aztán már vették is az aktatáskájukat. A végén már nagyon sajnáltam szegény asszonyokat, akik sírva panaszkodtak nekem, hogy nem bírnak a területtel. Ne keseredjenek el, mondtam nekik jobb híján, majd csak lesz valahogy. Mi mást mondhattam volna? Az iskolán erről nem volt szó. Per pillanat jobb lett volna. Mert engem már akkor kiemeltek, csak néha látogattam haza. A gyermekeim anyámhoz kerültek, mert Lőrinc összeállt egy cafattal. Úgy gondoltam, majd megváltozik minden, ha véglegesen győz a mi igazságunk, ha sikerül leküzdenünk minden akadályt. Csak nem tart vissza ettől a harctól néhány akadály? Nem és nem, per pillanat akkor így gondolkoz­tam, inkább a halál, mint hogy én még egyszer visszamenjek a munkacsapatba. Akkor bevallottam volna, hogy tévedtem; tévedtek. Per pillanat ’53-ban jött Nagy Imre, de engem már semmi sem térített el. Ezen az úton nekem végig kell mennem! Mari, ez neked szent kötelességed a párttal szemben! Per pillanat így ma már nem nagyon beszélnek az emberek, jobb, ha én is inkább befogom a számat. Dehát arra kíváncsi, akkor mit éreztem. Nézze, ott ismerkedtem meg az urammal. Igen, a másodikkal. Pista eredetileg bádogos volt a városi téglagyárban, onnan emelték ki. Egyszerre kerültünk a pártiskolára. Igaz, fiatalabb nálam néhány évvel, dehát nem számít, nem az teszi az embert. Sőt, szoktak csúfolódni az asszonyok, de az már régen volt, per pillanat Pista rokkant, leszázalékolták, 27

Next

/
Thumbnails
Contents