Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Sarusi Mihály: Gyapot (Elbeszélés)

elég nehezen élünk meg. Ez volt a hála. Per pillanat Pista nincs idehaza, de őt hiába kérdezné. Belőle nem szed ki semmit. Mondom, semmit!

Összefüggően nekem se mondta el végig. Csak apránként jött ki belőle, szinte mondatonként állt össze bennem a váz, hogy mi történhetett vele. Ha tökrészeg, akkor se árulja el magát.

Hogy mi volt, mi történt vele ’56-ban.

Előbb visszakerült a gyárba, persze másik gyárba vezetőnek, el se merem mondani, úgyse hiszi el erről a per pillanat toprongyos, nyomorék emberről: igazgatónak! Aztán se szó, se beszéd, vitték a minisztériumba. Én persze végig vele, engem is továbbhelyeztek. A normaosztály vezetője lett, volt mellette egy zsidó. A normafejlesztés lett az emberem dolga. Mi mást tehetett, fejlesztette, már amennyire a tehetségéből kitelt. Én akkor a vidéket jártam, alig találkoztunk, a begyűjtésnél működtem. Parasztasszony létemre nyilván azonnal tudtam, hova dugta a dugdosó kedvű gazdája a dugdosni valóját. Anyám meghalt, a családdal elég rosszba voltam, a gyerekek majdnem állami gondozásba kerültek. Az egyik unokatestvérem vette magához őket. Nem értem, a gyerekeim eléggé elkerülnek. Pedig a fél életemet rájuk áldoztam.

Igaz, a másik felét másra.

Pistit ’56-ban majdnem agyonverték. Valaki a pesti utcán felismerte, két kocsi közé kötötték, hogy széttépik. Tudod, szokta mondogatni, máig nem értem. Azok akartak megölni, akikért dolgoztam, akik közül származom, akiktől, ma is így érzi, soha egy pillanatra se szakadt el. Azt ordították a gyilkosai, hogy miközben széttépik, gondoljon arra, hogyan lehetne tovább srófolni a normát, kizsigerelni a munkást, becsapni! Mondhatta ő, hogy csak báb volt, semmi bábfigura mások kezében, az emberek meg voltak vadulva.

Hogy, hogy nem, mégsem tépték szét. Sose tudom meg, hogy úszta meg, elhallgatja. Rám ordít, ha firtatom. De lelkileg úgy megroppant, hogy soha többé nem lett egészséges. Úgyhogy öt évvel fiatalabb nálam, de ő az elesett, nem én, bolond vénasszony.

Higgyen nekem, fölösleges erőlködés faggatni. Sőt, ha kérdezi, még ennyit se mond el. Csak ha magától kibukik belőle.

Amikor ’56-ban hazajött, a városban jelentkezett a téglagyárban. Hogy itt van, újra beáll bádogosnak a gyárba. Jó munkás, nem? Csak kell a keze munkája.

Ez az elutasítás talán még jobban fájt, mint a pesti lincselés. Persze én se értem ezt az egészet. Az ember az életét teszi föl erre az egészre, és akkor így meggyűlöljenek azok, akiknek a felemeléséért harcba indultunk. Per pillanat azt mondhatom, pártunk már megadta rá a magyarázatot, ám én se értek itt sok mindent.

Szóval Pisti odaállt a gyáriak elé, hogy jönne dolgozni! Nem kellesz! Nem kellett, mehetett tovább, állásért koldulni. Meg se állt az első kocsmáig. Azóta se nagyon látom józannak. Szültem neki egy gyereket, mert ’56 után kiléptem én is a begyűjtésből. Jött a gyerek, itthon maradtam velük. A másik kettő hamar odébbállt.

Az a gyapot, a gyapot maradt az álmom.

Pista néha olyan botrányt csinál, hogy elviszik a rendőrök. Aztán csak felmutatja a papírját, mert van neki egy igazolása, mi csak flepninek mondjuk, hogy nem tiszta, és már nem is bántják* elengedik.

Megesik, hogy az ágyban arra ébredek: valamelyik haját markolászom. Álmomban gyapotban turkálok, gyapotot cirógatok.

Hiába, az ifjúság.

Jól tönkretettek bennünket. Idehozták, kezdték velünk megkedveltetni, aztán se szó, se semmi, elveszik tőlünk! Mi, magyarok, mindig ilyen túlzók voltunk. Vagy nincs gyapot, vagy minden gyapot! Nem jobb a középút? Egy kicsi gyapot olyan jól festene itt a kertemben is. Az őshazában, Ázsiában érezném magam.

Per pillanat Pista a harmadik utcában dolgozik, valamiből meg kell élni. A kettőnk nyugdija együtt is kevés a megélhetéshez. Á gyapotszedő asszony, nyugdíjban, hová mehet, de egy bádogost ebben a világban, amikor nincs kisiparos, ezer helyre hívják.

28