Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Pécsi GyörgyI. „minden más táj csak óceán” (Jegyzetek Kányádi Sándor költészetéről)

6. confutatis — a gyalázkodók elcsöndesítését kéri, s a tisztító lángokat

7. lacrimosa — nyugalmat, könyörületet kér

8. domine — könyörgés a pokoltól való megszabadulásért

9. hostias — áldozatbemutatás, oltalmat kér azokra, akikre emlékezett, hogy a halálból az életbe (feltámadásba) mehessenek

10. sanctus — hálaadás, dicsőítés

11. benedictus — áldásmondás az Úrnak

12. Agnus Dei — örök nyugalmat és világosságot kér a holtaknak

a gyalázkodókkal a közösség nem mer feleselni — Bartókhoz fordul, zenéjének megtisztító lángjához

Balassira, s a négyszáz éves versre emlékezik, az idegenségben is megtartó erőre emlékezteti az Urat a megaláztatásra, noha a közösség munkája révén méltó a nyugalomra (apa, Kossuth Lajos)

emlékezteti Jézust az emberre szabott megváltásra

a szellem és az anyag, a zene és a köcsögök, cserépfazekak méltóságát mutatja föl áldást és erőt kér a költő, hogy földjével, közösségével maradhasson

az idegenség megismétlése, saját létének elmúlását szabadulásnak érzi („világból válni akarok/ szabadok közé szállni”), de kozmikus rátekintés- sel a Földre, az emberiség megszűnésébe nem tud belenyugodni — az egyetlen elektronból újjászülető élet, a föltámadás reménye azonban bizonytalan az önpusztitás bizonyosságával szemben

A legnyilvánvalóbb különbség a vers és a zene között, hogy Mozart a holtak lelki üdvéért, nyugalmáért mondott gyászmisét, Kányádi pedig az élőkért, azokért, akiknek élete — némi áttétellel — maga az apokalipszis, ítélő nélkül. A vers-gyászmise a nemzeti közösség, az anyanyelvi kultúrát teremtő és hordozó emberért mond imát, könyörgést és siratást. A versegészben mindaz megidéződik, amely ehhez az emberhez tartozik, lényeges ismérve — múltja, kultúrája, jelene, a maga tárgyias, szociologikus valóságában ereje és félelme, a közeli és a közvetett módon kapcsolható távoli esélye, lehetősége, s mindez a szimultane- izmus jegyében. S itt tegyünk egy kisebb kitérőt.

Kányádi Sándor költészetében a hatvanas évek közepétől érezhetően megjelent már az összetett időszemlélet, a különnemű, egymáshoz csak végső értelmezésben, de lényegi jelentéssel kapcsolható dolgok, fogalmak, emlékek, élmények egyidejű megjelenítésének kényszere. Hogy mégis 1968/69 az a forduló, mely után szinte kizárólagossá válik ez a látás, abban valószínűleg szerepe lehet Anatol Baconsky’Ь8-Ъап megjelent Hullák az űrben című verseskönyvének is, melyet Kányádi Baconsky több más versével együtt lefordított. Baconsky válogatott verseinek utószavában fogalmazta meg Kányádi, miért releváns ez a líra: „Az idő pedig, amiben ez az arckép létrejön, a konkrét történelmi idő rétegeinek a filozófiai s a mitológiai — bergsoni, prousti — idővel való egyszerre érzékelése, egy-egy verspillanatnyi egyszerre láttatása. Közönségesebben szólva: egymásba stilizálása. A megélt, az átélt s a megsejtett idő gyakori szimultán jelenvalósága váltja ki azt a feszültségtöbbletet, melytől az egyébként sem szelíd szöveg végképpen verssé sűrűsödik. Ugyanakkor a figyelmesebb szemlélő a különböző életérzés-frontátvonulások maradandó nyomait is fölfedezheti e versekből való s a megszenvedettség szépségével ránk néző arcon.” (Kányádi, 113. p.) —, s ez azért lényeges önmegerősítés Kányádi számára, mert Baconsky ezt a közhelyszerűen nyugat-európainak, hovatovább individuálisnak ismert és tekintett sajátosságot nagyonis ’kelet-európai’ cél, program jegyében alkalmazta: költészete a humanizmus segélykiáltása abban a korban, amidőn a korábbi értékeket megsemmisítés fenyegeti (Kányádi).

Baconskyról írott szavainál aligha jellemezhetnénk pontosabban Kányádi e versének, s lényegében a hetvenes évek költői termésének lényegét. Nem a metaforák, képek, ikonok felé tolódik el, hanem a szerkesztés, a szerkezet által terhelődik a vers, a szöveg jelentés53