Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Pécsi GyörgyI. „minden más táj csak óceán” (Jegyzetek Kányádi Sándor költészetéről)
lása nem harcot jelent, „a végső vereséggel” szemben a harc már önpusztítás lenne. A vereség megfogalmazása ennek az illúziónak a szétoszlatása. A cél a megmaradás. A harmónia megrendülésének, a veszélyeztetettség tudatának fölismerése lényegesen és látványosan is megváltoztatja a további versszerkesztést és versbeszédet. A költő szubjektív, személyes jelenléte háttérbe szorul, vagy megszűnik az interpretáló lírai én. A világértelmezés a közvetlen hang helyett áttételesen nyilvánul meg, vagy a versegész involválja az itt és most ki nem mondott üzenetét. A lírai dalforma meghatározó szerepét a drámai, a párbeszédes és az epikus, szabadabb, kötetlenebb szöveg veszi át. Ugyanakkor kitágul az idő- és térdimenzió, elhagyja korábbi konkrét helyi és tárgyi kötődését, utalását. Világérzékelését egyetemessé növeszti —, mert világérzékelését egészen betölti a biztonság megrendülése. Kb. ’68—’69-ig azonban még a hagyományos, lineáris időkategóriában gondolkodik, noha érzékelhetően megjelennek már az időszintek, jelentésrétegek egyidejűségének megfogalmazási kényszerei. A jelentéstöbbletet ekkor egyrészt a példázatok, vagy még inkább a példabeszédszerű látomások adják. Az élőbeszéd közvetlenségében, ritmusában megfogalmazott példázatoknak mindig van egy általánossá, egyetemessé növelhető tanulsága, s legtöbbször a vers nyelvi fölszínén ez jelenik meg —, s ugyanakkor mást is jelent: a föltételezett befogadói közeg a szöveg általános-egyetemes tanulságait egyedi-konkréttá dekódolja. Nem nehéz itt észrevenni a metaforikus (XIX. századi) forma gyökereit, a kimondhatóság és a ’stílde- mokratizmus’ egyeztetésének az igényét. A példázat, a példabeszéd eredendően maga is didaktikus, tanító, moralizáló forma — a rétor, a prédikátor stíluseszköze. Kányádinál azonban a direkt példázatok valójában köztes, alkalmankénti, átmeneti formaként jelennek meg. Viszonylag kevés a direkt szimbolikus (föl nem oldott, nem interpretált) látomásos példázat (Barbár szonettek, 1964; A fenyő úgy látta, 1965; Apokrif ének, 1966), az időben, térben konkrét jelentéshez nem kapcsolható vers. A cél a differenciált látás és beszéd, amelyben az általános-egyetemes és az egyedi-konkrét közbeeső láncszem (dekódoló) nélkül, egyidejűleg érvényes módon jelenik meg. A példázatos látomás megszabadítja a verset az egyedi konkrétságtól, a kizárólagos helyiértékűségtől. Maga a költői üzenet tartalma kívánja meg, hogy tágabb idő- és térdimenziókban gondolkodjék: nem csupán egyszerű fenyegetettségről van szó, a fenyegetettségérzés túlmutat önmagán, a humanizmus, a humánus értékrend leveretéséről, pusztuláslehetőségéről beszélnek a versek. Ezeket a példabeszédeket, példázatokat a maguk univerzális tartalmával nem metaforikusnak kell elsőrendűen vagy kizárólagosan tekinteni, hanem annak, ami: a humanizmus egyetemes kiáltásának, amelynek egyedi-konkrét értelmezése is van. Az Azon az estén (1964) vers a totális barbár pusztítás látomásos, epikus leírása, kozmikus, egyetemes érvénnyel,meghatározatlan idővel, ill. időtlenséggel. S csupán a vers utolsó sora („És most béke van. Hull a hó.”) teszi a jelenben, itt és most is érvényessé a leveretést. (Ez a csupán persze nem kevés: Márkus Béla a Szürkület kötetet elemezve mutatja ki, hogy Kányádinál a hó motívum Vörösmarty: Előszó című versének értelmezése szerint eredeztethető.) Kányádi példázatai, noha metaforikus eredetűek, gyökerűek, fejlődésükben, változásukban nem a metaforikus beszéd felé mozdulnak el, hanem a szintetikus, összetett látásmód felé. S amelynek központi problematikája az idő lesz. Nem a legszerencsésebb verse Kányádinak a Néma című (1967), de a példázatos látomás összetett idővé való átfordulása elég pontosan érzékelhető benne. A spártai törvények szerint a gyöngéket, a fölöslegeseket el kell pusztítani —, mindenki tudja a törvényt, akire a pusztítás vár, az első intésre „bénán és némán” megy a sorsa elé, egyedül a néma, egy „igazi lelkes állat” száll szembe, rúgva, üvöltve. Taigetosz azonban nemcsak metafora és példa, hanem a történelem „több évezredes” időszakát Helikon mellett meghatározó, minden korban jelenlévő valóság —, melyről az emberiség nem akar tudomást venni. A történelmi idő azonban már a vers közepén váratlanul a jelenbe fordul: „nagyothallókká lettünk valamennyien. / Belénk nőtt Taigetosz” —, a törvény elfogadása, a közösség önföladása jelen idejű, azonban az utolsó strófában a némáért megint a spártaiak jönnek el —, nem a metaforikus megfogalmazás kedvéért, hanem a spártaiság dermesztő módon jelenidejű. Mítosz és 50
