Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Pécsi GyörgyI. „minden más táj csak óceán” (Jegyzetek Kányádi Sándor költészetéről)
látomás eggyé szervesül, az egyedi-konkrét és az általános nem válik el élesen egymástól, az idősíkok egymásba folynak —, s mindez olyan szerkezeti lehetőséget jelent, hogy a hetvenes években ez a struktúra bízvást föltöltődhet a sajátosság elemeivel, az anyanyelvi közösség és kultúra komponenseivel, anélkül, hogy az egyetemesség, az általános igazság csorbulna. Kányádi Sándor költészetében ez idő tájt a látomásos, epikus, szabadabb versbeszéd mellett annak mintegy ellentéte, a drámai, puritán, már-már csonkolt, erősen intellektuális késztetésü versbeszéd is megjelenik. A költő szubjektív jelenléte teljességgel kivonul a versből. A korábbi tárgyias-pontos olyannyira eltávolodik a tárgyiasságtól, konkrétságtól, hogy az olvasónak — ez esetben nem dekódolnia kell a verset, hanem — újra kell fölépítenie, meg kell konstruálnia. Nem a szavak első jelentése válik érdekessé, hanem a versegész utólagos értelmezése révén nyerik el helyi jelentésértéküket. A párbeszédes, monológikus, drámai szerkesztésű versei azonban nem morális, tanító jellegűek lesznek (mint ezt korábban megszokhattuk), hanem lélektaniak, a személyiség belső világáról adnak képet. Ha a példázatoknál azt hangsúlyoztuk, hogy az általános, egyetemes törvények, példák megfogalmazása, az általánosítás volt a cél, úgy itt — nem is az egyes ember, hanem — a perszona, a személy válik a vers központi problémájává. A lírai, idealizált és archetipizált portré mellett megjelenik az egyes disszonanciája —, sőt skizofréniája. Az elégikus, tragikus, fenséges, szép mellett a groteszk és az abszurd. A párbeszédes formák egyik része valószinűleg a népballadákból eredeztethető (Szerelem, ó, jóságos nénike, 1968; Ballagó, 1967), másik jellegadó része viszont inkább a modern drámákból. A megrendült evidenciák érzete, a félelem jelenléte olyan ál párbeszédet vagy monológot eredményez, amely a jelentéssel bíró hallgatás helyett jelenik meg. A Rum és erkölcs (a Poéma három hangra része, 1965—66) fecsegő-locsogó, felszínen ugráló párbeszéde éppen akkor marad abba, amikor az üres dohogás-mondogalódás odáig hengeríti önmagát, hogy valami lényegeset kellene kimondani, amikor igazából már szembesülni kellene. A Részeg motyogó (1969) című versben pedig a beszélő mindegyre önmagát erősíti, önmagának bizonyítja, hogy „nem mondom” —, a fehér négerség kimondása tulajdonképpen a hallgatás megfogalmazása. A filmforgatókönyvek tömörségére emlékeztet a Pantomim (1964) című vers, mely a személyiség irracionálisán naggyá vált félelmét szintén a szerkezetben jeleníti meg. A férfi félelmének konkrét oka nem is groteszk, hanem komikus. Ám amit a kopogás jelentjei, az nagyon is valóságos, s ettől válik abszurddá a lélektani helyzet, s nem komikummá vagy tragikummá. A párbeszédeknél, a drámai megfogalmazásoknál olyannyira rejtve marad a költő szubjektív személyessége, hogy a fiktív alanyok megszólalásakor sem tudjuk közvetlenül tetten érni, de még közvetve sem. Ugyanakkor a párbeszédesség a személyesség, a személyes jelenlét formája. Ez a nagyon is tárgyiasított költői jelenlét, úgy tűnik, átmeneti minőségként van jelen a költő pályájában. A hetvenes évek verseiben ugyanis (kb. 1968/69-től) újra megjelenik a szubjektív személyesség, sőt a vallomás is, sokkal erőteljesebben és nyíltabban, mint pályája első szakaszában. Ez a jelenlét nemcsak újra jelenik meg, de lényegében más, mint az indulás differenciálatlan, spontán természetes egyszerű alanya. A Szürkület költője átélte a költői szó válságát, az egyéni és közösségi létezés bizonytalanságát, megérintette az elmúlás, a halál gondolata, s noha életérdekű költő, állandósul a kétely. Röviden: a paraszti világ megéneklőjéből ún. modern személyiség vált, s mindez olyan metamorfózis révén, hogy folyamatait nem, csak eredményeit érzékelhetjük. Pontosabban: a személyiség átalakulását direkt módon nem jelenítik meg a versek, csak erős közvetettséggel, tárgyiassággal jelzik a világról alkotott kép, s a költő kiteljesedő, differenciálódó viszonyát. Ä hatvanas évek közepétől a példázatok által egyrészt a törvényeket, jelenségeket tágítja egyetemessé, szabadítja meg a maguk egyedi-konkrétságától, másrészt a személyes jelenlétet is egyfajta általános (fiktív, tetszőleges, tárgyiasított) formába burkolja, rendkívül áttételesen engedi megjelenni. 51
