Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)

A masiniszták meg Gogu meg csak mondták, menjünk jó messzire, nehogy úgy járjunk, mint ama két ember az éccaka. Merthogy a temetőt éccaka holdvilágnál szántották fel, hogy ne izgassák véle a népet.

„Miféle két ember?” — kérdezte valaki, már nem tudom, kicsoda.

Valaki más, nem Gogu, nem is masiniszta, tudta hogy történt.

Két sírrabló a városbul a hantok alatt aranyat keresett. Túl mélyre ástak tán vagy valami, de beomlott a gödör széle, ott álltak derékig bétemetve. Hiába kiabáltak, a buldózerek úgy morogtak, hogy nem hallották. Na, odahaltak.

„Megverte ükét az isten.” — mondta valaki, nem láttam, kicsoda.

Egy füst alatt ezzel a likvidálással akartak ők sírt rabolni, mer így a milícia nyomukat veszti, ők meg a buldózerre kenik a sírbontást.

„Na fére, fére!” — kiabált tovább a masiniszta, meg Gogu.

„Ti vagytok a sirrablók, halottak rablói...” — sikította egy menyecske. Egy kis vászontarisznyát rázott.

„Mi van abban kisjány, tán nem a staférungod?” — mondta egy alig pelyhedző állú buldózeres, aki mindig csak fütyörészett.

Az asszony eszelősen vicsorogva, majdnem kacagva, csak rázta a tarisznyát, s egyenként mutogatta, mi van benne.

Hát a kisfia csontja vót. Ő maga ásta ki, midőn hírit vette, hogy felszántják a temetőt. Gogu kikapta a kezibül.

„Ha nem megy innét, baj lesz, na menjen utána” — s jó messze hajította.

„Még a temetőt is megölitek, még a halált is másoccor is halállal” — sikítá ama fehérnép, s nekifutott az erdőnek.

Ment a kisfia csontya után.

De mán nem nézte senki ama asszonyt, mindenki a templom felé fordult, ekkor mondta Gogu.

„Menjetek rájuk!”

Mikor megláttuk, hogy a buldózerek hogy jönnek morogva ránk, mint valami tankok a háborúba, „Széllel pisiltek szembe?” — ordibálta Gogu, mink meg futottunk az erdő felé.

Most azt gondolom, ténleg azt hittük, csak szellőcske lesz az, dehát nagy idő vót: kitépte ott a fákat.

Már az erdőbül, messziről láttuk az omló templomot, idehallaccott a recsegés. Én a haranglábot sajnáltam legjobban, hiába nem vót a harang már benne. Rúllam Gogu megfeledkezett, így hát futhattam én is testvéreimmel a fák közé, ide. Láttam, ahogy mindenki bétapasztotta fülit a recsegés előtt, mintha valami várkaput csuknának s hidat húznának fel az ellen előtt, ahogy nagyapám mesélte a török időkrül. így bédugott füllel jajgattak a fejércselédek, de az emberek is.

,Jaj, jaj, jaj, jaj”! — csak ennyit tudott ekkor mindenki, semmi többet.

Midőn végtére leomlott kicsiny templomunk, miként egy kedves bárány vagy bomyú, hallám a tisztelendő sustorgó hangját.

„Legalább felgyújtották vóna, hogy a lángokban továbblássuk.”

Igaz, az szebb halál lett vóna neki, mert a láng valahogy béfonja az egészet,mint mikor az asszonyom s az én fotográfiámra hull bé a veres nap hajnalba, hogy kőccsön. A lángba olyan a fa is, mintha nem hamvatt vóna el, csak a tűz firhangja megett elfutott vóna messzire. Élni vagy feltámadni.

Dehát kellett nekik a faanyag, meg féltek az erdőtűztül is.

Midőn csend lett, lassan visszabátorkodtunk a romok közelibe.

Mán Gogu se vót, nem tóm mijér.

Az egyik masiniszta a templomromból ládájába vett egy kicsiny barna-réz szobort, Szent Péter vót az, még innen is láttam.

„Mért nem szól a milicistának?” — kérdém suttyomban vén Mihuczt.

,Jobb, ha ellopják, legalább megmarad. Valakún megmarad.” — mondá, majd hangos szóval biztatá a rabló masinisztákat.

18