Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)
„Vigyék csak, vigyék, adják el messzire, ez nem bűn, Isten meghálálja majd! Magiktól úgyse veszik el! Vigyék, vigyék!” — éppen, mint egy vásári kikiájtó. De én láttam, sír közbe, s később azt sustorogta nékem. „Na ládd, Béres fiam, ezek az igazi képrablók,ezek a Gogu-félék, nem azok a tolvajocskák a múzejumokba, kik ellopják a világhíres föstményt. Ezek ászt a képet rabojják el, amit mi naponta látunk. A templom és a temető keresztet, a fejfákat, a szobrokat, meg ezt az egész zödet, ami környül van. A szemünk látásábul, két szemünkből, innen a szemgolyónkbúl rabojják el a sok szép képet! Nem lányuk mán soha. Gyermekeink gyermekei se többet.” Meggyütt Gogu megin, rári valga öreg Mihuczra, ne áj jón útba. „Du’te popa!”1 „Ne keresztejjen éngem pópának! Mik vagytok tik, újrakeresztelő baptisták? Azok legalább mondtak valamit! De ti csak törni-zúzni tuttok — hogy is monta, igen — mint a vándál népség!” — mán még annyit se félt, mint előtte, leszámolt az mindennel, mint én. Asszonyom újfent hátamnak dőlve remegett, elkűttem, mer olyan rossz érzés vót, hogy belesír a hátamba, rezgett mindenem ettül a világiul. S öreg Mihucz még Adolfot is emlegeté, mink tuttuk, kire gondol, suttyomban Gogut hittük Adolfnak, mer Hitlert nem mertünk mondani. De én tudom, öreg Mihucz nem gonoszságbul mondta, ő jó ember, csak hát egész élete munkája odalett. Magik is tisztelik azon embereket, kik szeretik a kezök munkáját, hát ő ilyen ember. A mi templomunk fancsikóit pedig kamionokra rakták. „Legalább bontották vóna le kézzel.” — sustorgott plébánosunk, „hogy lehessen majd eccer összerakni.”Aitz gondolt, hogy mint a játékot a gyermeknek szokás. Több se kellett annak, aki meghallotta először e susorgást, mán is odaszaladt egy-egy fadarabért, valamely szilánkért, úgy lopdosták, mint Krisztus keresztjéből vagy akasztott ember kötelit. Hanem Gogu erre derékszíját is levetette, úgy verte az embereket, a pisztolyt is ráfogta egyre, de nem merte elsümi. Ott vót Jonel is, egy másik milicista, amúgy jócskán szelíd ember, csak toporgott, s mindig morgott valamit, hogy elfuthasson innen, mintha valami szárcsinája* 2 lenne. Rá is ripakodott Gogu, hogy mindent csak ű csinájjon itten, s továbbverte az emberi népet. „Fasiszta banda! Irrédenták!3 — még ő mondta ezt nékünk. Ekkor mán mindenki nagy szaladva indult a házak felé, merhogy azok még álltak. A tisztelendőtől haliám, előbb úgy vót, hogy a házakat kell lerontani elsőnek, hogy az emberek bekötözzenek a városba, a skatulya-házba, s ne lássák a templom s temető halálát. De mink nem akartunk kimenni a házbul, s akkor gondótak egyet, s a temetővel meg a templommal kezdték. „Ha mán se templomotok, se temetőtök, otthaggyátok ti a házaitokat is!” — ezt meg is mondta Gogu. Hát épp így vót. Tutták ezek hogy kell. „Tanujjon a réformátus tiszteletes a szomszédfaluba, tanujjon a mi sorsunkból!” — kiabáltuk egy arra járó szekeresnek, az mintha fát hozott vóna, kikémlelte, mi történt, hogy vigye haza a hírt. „Meg kellett vón védni templomunkat, akárhogy. Végül bémenni s bázárkózni, mint a pogány üdőben eleink.” — így monták a vénebb emberek. Na mire mi hazaértünk, előbújtak a szfát tisztviselők is, mint pocok a lyukbúi.Csak a párttitkár nem vót sehol. ‘Eredj, pópa! 2Feladat — románul 3 Nyilván: irredenta 19
