Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)
„Szóval nem tanultad meg, pedig mióta es élsz Tituazon?” „Én Fenyvesfalván örökké.” „Én Tituszt mondtam.” „En meg Fenyvesfalvát.” „Hát a többi falunevet hogy mondod?” „En ahogy az Úristen megatta nékünk.” „Oszt hogy atta meg?” „Hogy? Hát magyarul.” „Még az inzserek1 is bozgorul* 2 beszélnek, mi?” ,jSlem bozgorul. Én se mondom, hogy olá.3 Nékem magyarul szólnak. Másképp meg se érteném. Még az Úristent se, ha nem anyai nyelvemen szól hozzám. Tán hijjak tolmácsot néki?” „Ott vannak hozzá a reaktionär4 papjaitok, meg a sovinyisták . . .” De látta, nincs kinek, abbahagyta s faggatózni kezdett. „Hát mit kerestél te a toronyba, és mit a plébános nálad?” Mondtam, egy kis privátmunkát kaptam a pap kertyébe, de erre nevetett, s aszonta: „Privátmunka a toronyba, mi?” „ Te Béres elvtárs” — mondta, már Bérest mondott nem Biri§t, „mert továris vagy ügyi?” „Én az, de templomos.” Gogu aszonta tovább, hogy nincs se fődbirtokos, se Teremtő, mink vagyunk az urak, és csak elvtársak vagyunk mindnyájan, hát templomra többé nem vala szükség. „De temetőre se?” — bátorkodtam tovább, mert az igazság az, hogy Gogunak épp eleget dógoztam a házán, a kertyébe is — ingyér, gondoltam csak nem csukát be érte. „A halottak úgyse tudnak semmit.” Mondtam neki, ő ezt nem tuthattya, még nem beszélt eggyel se. Kell a fűrésztelepnek a hely, hogy legyen elég munka, ehhez itten hét szátnak5el kell tűnni de pe faja pámintului6 templomostul, temetőstül együtt.” Mondtam néki, ne tréfájjon, mindenki azt mongya, hogy szántófődnek kell a falu helye. „Van, ahun szántónak, van ahun fűrésztelepnek.” — mondta Gogu, és én mán gondoltam, mijért. Mer erre sok a favágó, oszt azoknak nem mondhattya, hogy szántónak kell, mert itt nem jó a főd, hát kikacagták vóna. Szó szót követett, csak nem mondtam meg Gogunak, mit mondott a plébános úr. Úgy elment, hogy még a kék sapkáját is a ládán felejtette, később jött utána, mikor én épp egy csöbör vizet ittam, mer olyan száraz vót szájam padlása, mint a kemence mellé vetett tapló. De harmadnap egy százados állított be, egy kopasz fejű, csökön. „Hát önkéntes harangozok lettünk?” — oly nyájasan beszélt, épp úgy, mint az a nadrágos ember 50-be vagy mikor, aki jött, hogy lépjek bé a kollektív gazdaságba. De az is utána oly parasztosan viselkedék, hogy most is félni kezdtem. Mondtam néki, nem vagyok én önkéntes harangozó, én csak önkéntes munkára mentem épp eleget, hogy békin haggya- nak. „Béres, Béres”— mondta, tudta a nevemet is, hogy örömet szerezzen, de én csak még jobban megijedtem tőle. „Magik nékünk nem fogják férreverni a harangokat, érti?” Nem tudtam, honnan tudta, de tudta, s én azon töprengék, mért jár-kel, futkos itt a hír, mint egy cúgos házba, mintha egy háztartás vóna ez az egész világ. Én még az asszonyomnak se mondtam, nehogy elkotyogja. A kopasz nem tágított. Hnger — angyal, románul 2A magyarok végül is lefordíthatatlan csúfneve 3Az oláh népnyelvi változata, a valachus latin szóból “Reakciós — románul 5Sat — falu 6A föld színéről — románul 14
