Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)
„Tudja, micsoda szkándál1 lenne abbul, ha maga harangozna? Haggya ezt csak a klerikálisoknak.” Én mondtam, semmiféle harangozásrul nem tudok. A kapitány letehénkedett a ládára, kigombolta a zubbonyt, s aszonta. „Idesüssön, Béres, megtuggya maga olvasni hány szőrszál van a mejjemen?” ,JSlem én” — ami igaz is vót, mert igen szőrös ember vót ez, csak a feje nem vót annak mondható. „Na láttya, de én bele tudok látni a maga fejibe és meg is látom hogy abba mi van!” Na erre kíváncsi lennék, gondoltam, de szót se szóltam, mer én már úgy se veszthetek sokat. A fiam elszökött a határon át, asse tudom, hun jár, a jányom a Regátba* 2 van, szakácsnő egy kantinba, azt írja, nekik bajuk mán nem lehet, én meg asszonyom meg mán öregedünk, úgyse szívelnénk a várost. „Véggye csak a papjait! Meg a sok téntanyaló firkászt! Azok hozzák a maguk nyakára a bajt, pedig maguk derék, tisztességes honpolgárok vénának ... El tuggya maga képzelni, mi lenne itt, ha férrevernék a harangokat, Béres elvtárs?!” Na ha ez elvtársat mond, akkor nagyon akar tőlem valamit, s a szívem ide feljött, ni. „Mink eggyek vagyunk, itt eggy a nép, eggy nácijó. Levertük az urak hatalmát is . . .” — és csak beszélt, beszélt. Az járt eszemben, lehet, a régi urak hatalmát levertétek, de nyakunkra hoztátok a Gogu-féléket, akik még a falunkat is el akarják venni, a templomot, meg átkeresztelnek minket, hát ezekkel én sem cseresnyézek egy tálbul. Bizonyisten mondom, nem gondoltam, én semmi rosszra, csak erre. „Látja, én magyarul beszélek magával” — mondá megint nyájasan, és én attul jobban megreszkettem újbul. „Mer én nem tudok olyan jól rományul” — mondtam. „Láttya én nem mondom, hogy gonoszságból nem tanulta meg az állam nyelvét, én csak annyit mondok, hogy nem szabad harangozni.” Láttam, ettül az egytül nagyon fél. Ilyet én még nem is láttam ezeknek az arcán soha. Most ettül a templomhistóriátul nagyon féltek. De ezt persze nem mondtam, csak azt, hogy én még anyai nyelvemen se tudok írni, olvasni, hát még rományul; hát akkor a magyarok is azt mondhatnák, gonosz vagyok, hogy nem tanultam meg, pedighát magyar vagyok, vagy nem? „Hátha anyai nyelvemen sem tanultam meg írni, olvasni most hogy tegyek kivételt ippeg magikkal.” „Azon mán meg se tanuljon, Béres.” Kérdeztem, mért. Aszonta: „Hasztalan munkát nem csináljon. Ha tanul mégis — egybül a rományon kezgye, ne vesztegesse az időt. Legalább nem kell elfelejteni a másikat.” — s még kacsintott is hozzá. Erre csak még jobban kezdett ugrálni hasamban a bélem, ha mán kacsingat is! „Oszt mér kell attul annyira félni?” — mondtam a harangozásra és ő megértette. „Mert a harang megbolondíttya az embereket, mi pedig nem szerettyük a bolond embereket, Béres. Maga tán szereti? „Én nem.” „Na láttya.” „De én akkor se vagyok önkéntes harangozó” — ezt elmondtam neki vagy tízszer is. Azt gondoltam, ha azt mondanám, valaki erőszakkal beszélt rá, akkor ő megbocsátaná, de ha önkéntes vagyok, akkor megharagszik. Dehát a plébános nem erőszakoskodott, hát ezt se mondhattam, hát akkor mán hallgattam inkább. Mielőtt elment volna azt mondta nagyon ráncolt képpel. ‘Botrány 2„Ókirályság”; Románia Trianon előtti része 15
