Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb

Nemzeti érzés, nemzeti egység, reform

Nem tudom, vannak-e igazán hiteles felméréseink a magyar közvélemény mai rétegeződé- séről, arról, hogy az elmúlt öt esztendőben milyen irányban és milyen mérvűén módosult a közvélemény, és arról, hogy a vezetés ma milyen, mekkora cselekvő tábort tudhat maga mögött: a munkások, az egyetemi hallgatók, az agrárszférában dolgozók, a műszaki és a humán értelmiségiek között. S ha van is ilyen fölmérés, föltehetőleg aligha mutatható ki, hogy az esetleges módosulásokban milyen szerepet játszott a gazdasági helyzet, az életszínvonal, a nemzeti sorskérdések „kezelése” stb. Azt azonban kétségtelennek tartom, hogy a reformfolyamat nem győzhet, ha nem sikerül cselekvöbb, szélesebb, valóban a nemzet zömét átfogó tábort maga mellé állítania.

Ehhez azonban nemzeti önvizsgálatra és a párt önvizsgálatára is szükség van.

Szembe kell néznünk azzal, hogy 1956 sokak szemében a nemzet és a párt közötti, válságossá lett viszony robbanásos kiéleződése volt. Jelentős rétegekben a nemzeti természetű okok perdöntő szerepe kétségtelennek tetszik: ide vág mindaz, amit a nemzeti szuverenitás nevében tekintettek sokan sérelmesnek (s ma már tudjuk: ebben nemcsak eljárásbeli, formai hibák játszhattak szerepet), és ugyanide sorolható mindaz, ami miatt a hatalom legitimitását is megkérdőjelezték.

Ezerkilencszázötvenhat legmélyebb tanulságait a nemzettudat állapota, a nemzettudatra ható tényezők tekintetében azonban nemcsak megfogalmazni kell — mégpedig a legszigorúbb nyíltsággal —, hanem érvényesíteni is: az új, cselekvő nemzeti egység érdekében.

A nagyönis részleges tisztázó folyamatban megkésettség is tapasztalható. Ami, természetesen, nemcsak azt jelenti, hogy a közvélemény a megfogalmazódott kérdésekre gyakran nagy „követési távolsággal” kapott — olykor igen óvatoskodó, a lényeget megkerülő — választ, hanem azt is, hogy épp ezért ezekre a kérdésekre más válaszok is megszülettek. Más válaszok, amelyek — mert számos (például nemzetközi vonatkozású) kötöttségekre nem voltak kénytelenek tekintettel lenni, mert nem voltak kénytelenek párt- és állampolitikai megfontolásokhoz igazodni, mert szorosabban fűződtek a pillanatnyi közhangulathoz és közérzethez, mert nem vállalták az olykor népszerűtlen igazmondás terhét — gyakran sokkal erősebben megtapadtak a köztudatban, mint a kései, higgadt, megfontolt, az indulatoknak engedményt alig tévő „hivatalos” válaszok.

A hivatalos válaszok megkésettsége és részlegessége gyakran ingerültséget, kielégület- lenséget vált ki. Annál is inkább, mert nemcsak a szó szoros értelmében vett feleletek fogalmazódtak meg későn, hanem — és ez még lényegesebb — a megfelelő bel- és külpolitikai lépések is. Amikor egyáltalán sor került rájuk.)

A kezdeményezés szellemi ereje

Úgy tetszik, a vezetés túl gyakran veszítette el kezdeményező készségét. Holott a vezető szerep nagymértékben éppen a politikai kezdeményezés szellemi erején múlik.

A tisztázó törekvések részlegessége, köntörfalazása és lassúsága azt a látszatot teremtette, hogy olykor csupán kelletlen avagy kényszerű engedmények sora. A határainkon túli magyarság, a „nemzetfogalom földrajzi határai”, bizonyos nemzeti értékek és jelképek kérdésében és kezelésében ez egyaránt megmutatkozott. Szerepet játszottak ebben objektív — és kevésbé objektív — okok is: ideológiai természetű (néha indokolt, máskor csupán hagyományossá merevült) fenntartások, a szövetségi kötelezettségek néha szükségszerű, máskor szűk értelmezése, és nemegyszer bizonyos kérdésfelvetések, témák merev átsorolása a nacionalistának minősített gondolkodásmód leltárába. Miközben számos fogalom — beleértve magának a szocializmusnak, a demokráciának, a nemzetköziségnek, a szövetségi politikának a fogalmát — az elmúlt évtizedekben, híven a világméretű és honi változásokhoz, cél- és eszközmódosulásokhoz, átformálódott, új jelentésekkel gazdagodott, a nacionaliz8